Ha jól emlékszem, amint beszélni tanul egy gyermek és már túl van a papa, mama, „ató”, „vauvau” szavak kiejtésén, a szülők már mindenféleképp a különböző találkozásokhoz kellő köszönési módok felé terelik, arra nevelik őt.
A bölcsiben, az oviban, aztán az iskolában is használatos marad az udvariasság eme legfontosabb eleme, köszönni kell a dadusnak, a boltos néninek, a szomszéd bácsinak a tanítóknak és tulajdonképp mindenkinek (is), akikkel találkozunk.
Mert így helyes, a közösségi lét egyik fontos pillére ez.
Pillér lenne…
Ma a munkahelyem környezetét rendezgettem. Reggel lévén több fiatal ment el mellettem, épp egy közelemben lévő szabadtéri edzésre siettek.
Munkám közben mindegyikre ráköszöntem, többük ijedten, zavart makogással reagált.
Előre, egyikük sem üdvözölt és ez szomorúvá tett.
Aztán begördült egy autó és két edző szállt ki a járművekből, tőlem 5 méterre.
Ők sem köszöntek…
Már rég nem szeretek pedagógust játszani, de most fontosnak éreztem, hogy helyre tegyem ezt az engem régebb óta frusztráló problémakört.
Hozzájuk léptem és megszólítottam őket:
- Jó reggelt!
- öööö…Jó reggelt.
- Edzést vezetnek majd az ott ácsorgó gyerekeknek?
- ööö…Igen.
- Képzeljék, miközben elhaladtak mellettem a srácok, egyikük sem köszönt. Amikor pedig rájuk köszöntem zavart, foghegyről jövő válaszok érkeztek. Szerintem meg kellene tanítani a gyerekeket a jó modorra.
- Nem a mi gyerekeink…
- De Önök edzik Őket, igaz?! Én magam is edző vagyok, az én klubomban alap a mások iránti tisztelet, udvariasság. Úgyhogy ha tudnak erre a testedzés mellett időt szánni, kérem tanítsák a srácokat az…az ÉLETRE!
Szomorú vagyok. Már sem a családok, sem a közösségek nem tanítják meg az ifjúságnak azt, hogy bármilyen vacak is lesz a világ, a gazdasági helyzet, az alapoknak szilárdnak kell maradniuk, mert építkezni csak erre lehet.
Hiszem.
- Egy Pécsimami olvasó -
- A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges
