A 2012-es Terézanyu pályázaton ezekről a tabukról írták meg történeteiket az anyukák, több száz nő vallott arról őszintén, hogy gyökeresen megváltozott az élete a gyermekvállalással. A pályázatra beküldött legjobb írásokat nálunk is elolvashatjátok hétről - hétre. Íme egy újabb különdíjjal jutalmazott írás:
Farkas Éva: Buborékok
Talán túlzás egy család gyermekeit apró, buborékesőhöz hasonlítani. Pedig van némi átfedés. Hiszen a gyerekek többnyire egy tőről fakadnak, akár a sok, színes, gyönyörű, szivárványosan tündöklő buborék. Ezekben a varázslatos buborékokban közös a származás, de különböznek formájukban, színezetükben, élettartamukban, akár a gyermekeink. Valamelyik gyöngybuborék, nagyon hamar elpukkan. Szinte megszületni sincs ideje. Kiteljesedése a fejlődés reménye előtt szűnik meg. És vannak, amelyek hosszasan, magabiztosan ringatóznak, lágyan a szélben.Emlékszem, gyermeki szívvel és ésszel vártam első gyermekünket. Habos-babos terhesség volt, minden gondtól mentes. Az anyaságról senki nem mondta, milyen ijesztő lesz. Az egészet nem értettem. Körülöttem minden nő peckes büszkeséggel vonult a gyerekével és szédítő, magabiztos okosságokat cseréltek. Hanna üvöltött. Megállás nélkül. Nem oldotta meg sem orvos, sem védőnő, sem sokat tapasztalt nagymamák. Nem volt beteg, nem fájt a hasa, nem volt éhes és nem volt álmos. Ma már azt gondolom, egy ősöreg, bölcs, tapasztalt lélek volt, aki vad ellenállással igyekezett beintegrálódni ebbe a kínkeserves világba. Zuhanás volt anyává válni, retteget próbatétel, tükör, kegyetlen szembesítés, válaszkeresés a ki vagyok én-re.
Hanna helyes, puha, angyalarcú, füles kistündér volt. Első gyermekünk. Érkezése után egy egészen rövid ideig én is pontosan azt gondoltam, mint minden más, anyaságra felkészületlen nő. Azt gondoltam, hogy anyaságom maga lesz a magasztos mennyország. Az anyaság valóban szentséges, semmihez sem fogható, ismeretlen világ. Gondolatainkban nem létezik árnyoldal, csak rózsaszín, puha vattacukros boldogság. Az első átvirrasztott éjszakáig, a napokon át tartó oldhatatlan gyereksírásig, az első lázig, első hányásig…
Hanna 18 hónapos koráig, a napok túlélésére hajtottunk. Minden napban volt valami közös. Valami rémségesen nehéz. Végeláthatatlannak tűnő, értelmezhetetlen, folyamatos sírás. Miközben kimondhatatlanul, nagyon mélyről és mélyen szerettük. A nagykönyvek szerint az anyaság minden pillanatát élvezni kell. Én a beszédes elcsitultam, én a bátor megriadtam, én az örök izgága elfáradtam. Először csak mélyen belül, csak magamban. Azután halk segélykiáltásokkal, könyörgő kutyaszemekkel szűköltem, mint egy haldokló. Vonyítottam, mint egy veszett kutya, ki érzi a vesztét. Szorongtam és agyamban vadul csörtető, romboló gondolatok zakatoltak. Aztán egy izzóan forró augusztus végi nyári estén, a kétségbeesés és boldogság nehezen értelmezhető vegyülete költözött körénk.
- Nem akarom elveszíteni ezt a boldogságot sosem! – mondtam a férjemnek!
- Miért veszítenéd el? – kérdezte higgadtan, mint aki szokva van mély amplitúdóval érző felesége hasonló felszisszenéséhez.
- Nem tudom. Nem vagyok jól. Rettenetesen félek! Attól félek, hogy meg fogok halni! Attól félek, hogy elveszítem azt, amit a legjobban szeretek. Az életet veletek!
- Na, ne! Az életünkből csak csöpögős, romantikus filmdrámát ne! Nyugodj meg! Minden rendben van! Nyugodj meg! – felelte megnyugtatóan, és én elhittem…
Pár nap múlva, egy hűvösen idegen, rémségesen rideg kórház folyosóján álltam egyedül, pizsamában. Szürrealisztikus, távoli és védtelen filmkocka. Kívülről, felülről láttam magam, lenn az idegenben. Magamra hagyottan. Hajnal volt, alig múlt 4 óra. Miközben az emberek otthonaikban, óvva egymást, édesen összeölelkezve aludtak. Egy nagy, ezüstösen fénylő ajtó előtt álltam, mozdulatlanul, amit ellentmondást nem tűrve az orrom előtt becsaptak. Az ajtó túloldalán a gyermekünk életéért harcoltak. Nem tudtam megbecsülni percek vagy órák teltek el az ajtócsapódás óta. Már ketten álltunk ott. Anya és Apa. Férj és Feleség. A világ vesztesei. Akik 2004. szeptember 4-én a hajnali órákban, Hanna szüleiként megszűntek létezni. Hannát nem tudták visszahozni. Motorikusan tettük a dolgunkat. Nem jajveszékeltünk, nem ájultunk el, nem hisztériáztunk. Földöntúli gondviselés ringatott bennünket védelmező karjaiban. A sötét országúton, szótalan ültünk az autóban. Piros, nyomtatott betűkkel a SEPSIS szó villódzott előttem. Ez volt a halál oka.
Egy szemhunyásnyi idő alatt veszítettük el státuszunkat. Már nem voltunk senkinek az Anyja és Apja. Nem tudtuk megérinteni, nem tudtuk megölelni, nem nézett a szemünkbe és nem hallottuk a hangját sem többé. Halálával egy időben veszítettem el a hangjára való emlékezés képességét. Valami olyasmi történt velünk, ami csak kevesekkel. A félelemmel és szorongással, egyenesen a halállal néztünk farkasszemet. Engem megérlelt a veszteség. Hanna tett anyává. A testvérei kiforrt, érett anyjává. Amiről addig azt hittem Anyaság, illúzió volt. Csupán tartalmatlan vágy. A veszteség meztelenre csupaszítja az embert. Kőkemény vizsgahelyzet. Nem tudtunk enni. Sem nyelni. Napról napra szorongva, egy fotelben ülve próbáltam megérteni a történteket. Szánakozó tekintetek, sajnálkozó megjegyzések: – Szegény, milyen szerencsétlen! – suttogták a hátunk mögött! Nem kértünk szánalmat! Felbőszített! TAKARODJATOK! – gondoltam magamban! Áldottnak éreztem magam! Amiért Hanna minket választott szüleinek. Amiért egy olyan gyerek Édesanyja lehettem, akinek volt mersze feleselni a halállal, mégis csendes, fegyelmezett némasággal hajtott fejet és hagyott itt bennünket. Miközben én utolsó óráiban, kaotikus katarzisban, a remény takarta tudatlanság állapotában, csak lézengtem körülötte. – Anya, Apa, Cini…! Még búcsúzni is volt ereje! Elvitte magával a félelmeimet és hagyott nekünk helyette mindent betöltő szeretetet. Utat mutatott. Meggyógyított. Felfedte, ki vagyok. És megmutatta, mire vagyok képes. Csodák nőttek ki a halálából. Testvérei születtek. Megmenekültünk. Sűrű, tömött nyugalom vont körbe. Angyalokat látok minden este. Láttam az összeomlást! Az élet fájdalmas törékenységét.
Mennem kell! Egyre sürgetőbb hívogatás zökkent vissza a jelenbe. Ölelő, puha, meleg kis kezek fonják lágyan körbe nyakam, emlékeztetve az újrakezdésre. Arra, hogy van élet a halál után…
/Hanna emlékére, akit 18 hónaposan orvosi műhiba miatt veszítettünk el!/"
Jövő héten folytatjuk.
Ha nem várnál addig: látogass el máris Terézanyuhoz!
