|
48 éves, elvált, a hadak útját már megjárt, őrülten szerelmes, boldog kapcsolatban élő apuka vagyok. Régóta figyelem az Imami felületeket, örömmel is olvasom őket. Izgalmas, jó témák, valóban hasznos tanácsok, élményszerű programok, és ami fontos, kiváló KÖZÖSSÉG! De feltűnt, hogy hiányzik a témák, vélemények közül a FÉRFI! A férfi energia, álláspont, építő jelenlét… Leszögezem: sem pszichológus, sem párterapeuta, sőt még coach sem vagyok. Csak egy sokat látott, tapasztalt FÉRFI, aki szereti, tiszteli, és néha talán érti is a nőket:))), de a férfi lelket, mozgató rugókat, „miérteket?” mindenképp…
Így talán hasznukra lehetek. Hogy a meglévő kapcsolatukat, annak férfi vonatkozásait jobban megértsék. Vagy az épp új életet, szerelmet keresők jobban, sérülésektől mentesen dönthessenek az új partnerrel kapcsolatban. Hiszem, hogy sok kapcsolatban nem tudnak a résztvevők őszintén beszélgetni, a hölgyek közötti barátnős gondolatcserék pedig néha egyoldali véleményeket eredményeznek csupán. Engedjék meg, hogy a jövőben „barátjuk” lehessek, akivel az esetleges problémáikat, férfiakkal kapcsolatos kérdéseiket tét nélkül megvitathatják. Szívesen válaszolok egy-egy, általam felvetett téma után a felmerülő kérdésekre. Jöhetne most egy online pertu ivás?! Megtisztelő lenne, nagyon köszönöm, akkor egészségedre! Várlak minden héten, "Férfiszemmel" rovatomban! |
"Miért nem?"
Előző írásomban már utaltam rá, hogy szeretem az embereket megfigyelni, elemezni.
Régóta foglalkoztat a kérdés, hogy vajon a szállodai környezetben, vagy akár egy hétköznapi szituációban sétáló párok miért lépdelnek egymás mellett úgy, mint két beszélgető haver.
Én szeretek a párommal kézen fogva sétálni, összesimulni, egymásba karolni.
Elgondolkodtam a dolgon, és amikor már kezdtem bebeszélni magamnak, hogy a kedvesemmel mi igazán különlegesek vagyunk, jött egy logikusnak tűnő magyarázat.
Nem érted, igaz?! Elmagyarázom.
Bár a fiam már nagy, 16 éves remek fiatalember, még emlékszem a kisbabakori sétáira, amikor az édesanyja fogta az egyik oldalról a kezét, én magam a másikon és általában, (de inkább MINDIG) így róttuk a hétköznapokban a gyalogos útjainkat.
Ha meg vásárolni mentünk, akkor mindkettőnknél szatyrok, cekkerek állták a kézfogós andalgás útját.
Mint a csókolózásról.
A kilencedik évben, szégyellem, mi már „akkor” sem…
Ma már, a mostani boldogságomban, a rendre megélt sokszínű (nyugtató, izgató, kedveskedő, békét hozó, erősítő) csókrengetegben, annak finomságát sokszorosan megélve, nem is értem, hogy maradhatott ez el az akkori, egyébként szeretetteljes viszonyból?
Nálatok működik a dolog? Vagy érdemes lenne újra életre kelteni?
Ha tehetném, kardoskodnék a dolog mellett. Sőt buzdítanék mindenkit, aki azt gondolja, „ugyan már, ennyi év után, tiniknek való huncutság ez, nem egyéb…”
Mert a szeretett nővel való gyors, lassú, elkapott, vagy akár tréfásan elkapkodott csók sokféle hatást kelthet.
Például elcsitulhat egy vihar. Vagy épp ellenkezőleg, felkorbácsolódhat a tenger. Sőt: születhet egy hamarosan beváltható ígéret, vagy helyrekerülhet egy ki nem mondott gondolat.
És igazán semmi nem kell hozzá. Csak a még meglévő, vagy FELÉBRESZTETT vonzalom, hisz a kéz érintése, a száj összeforrása a legegyszerűbb, s talán mégis a legbeszédesebb kommunikációja a szerelemnek.
Ezekben, hamisság nélkül minden benne van… Igaz?
Várlak jövő héten: arról mesélek majd, hogy szerintem hogyan ébreszthető fel újra a vonzalom.
Minden jót!
Sam
Korábbi írásaim:
Gondolatok férfi Sammel - Mindenben győzni akarunk!
- A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges
