A családok száma úgy csökkent, hogy közben lényegesen megváltozott az egyes családtípusok szerepe és jelentősége. A legszámottevőbb visszaesés a házaspáros családoknál mutatkozott, miközben a házasságon kívül együtt élők és az egyszülős családok száma dinamikusan nőtt. A családok közel egyötöde (19,8%) tartozott abba a családtípusba, ahol egy szülő él együtt gyermekével vagy gyermekeivel. Két, gyermekeit egyedül nevelő anyukával beszélgettem nehézségeikről, küzdelmeikről és arról mi ad erőt nekik a hétköznapokban. Nevüket, megbélyegzettségük és személyes kudarcérzésük miatt, kérésükre nem közlöm.
Egyedül nevelem…
- Nagyon fájdalmas visszagondolnom azokra az időkre, amikor egyedül maradtam a gyerekekkel. – vall az egyik édesanya. - Nem is szívesen beszélek róla. Akkor úgy éreztem, hogy senkitől sem kapok segítséget, magamra maradtam, nekem kellett megadni mindent a gyerekeimnek. Visszagondolva látom, hol hibáztam. A gyerekeim sokat segítettek, a két nagyobb gondoskodott a legkisebbről, míg én több munkát is vállaltam, hogy el tudjam őket látni. Túl nagy terhet raktam rájuk, és legnagyobb igyekezetem ellenére, keveset voltam velük. Ezt nagyon sajnálom. Azt tanácsolom a fiataloknak, hogy próbálják megbeszélni a problémáikat, együtt könnyebb.
Az ő gyermekei már felnőttek, a másik édesanya viszont még most vívja harcait gyermekei ellátásáért, hogy meg tudja nekik adni azt, amit fontosnak tart számukra. Eközben le kell nyelnie a megjegyzéseket, a rosszindulatú kritikát is.
- Sok mindent nem tudok megvenni a gyerekeimnek, mert nincs rá pénzem, fontosabb, hogy enni kapjanak, a számlák be legyenek fizetve, az albérletet tudjam tartani. „Minek vállalt gyereket, ha nem tudja nevelni, ha albérleteznie kell…” - mondják, de nem tudják a hátteret. Amikor férjhez mentem, nem így indult. Sok oka lehet a válásoknak. Van, aki félrelép, van, ahol a káros szenvedélyek bontják szét a házasságot, a mi esetünkben egy olyan krízisen ment keresztül a család, amit nem bírtunk ki. Tőlünk függetlenül, megfordította az életünket. – meséli a fiatal anyuka. - Nem szeretem, ha sajnálnak, az kell, hogy dolgozni tudjak, hogy el tudjam látni a gyerekeimet. Most beugró munkát végzek, ami rugalmas, viszont nagyon alacsony jövedelmet jelent. Érthető, hogy a munkáltatónak olyan munkaerő kell, akit folyamatosan tud használni, de amikor egyedül van az ember két kisgyerekkel, ahol az egyik még beteg is, ott az anya a gyereke mellett dönt, feladja a kínálkozó munkalehetőséget, mert nem megoldható a gyerekfelügyelet, vagy elviszi a kereset felét a bébiszitter. Ha nincs családi segítség, a helyzet megoldhatatlan. Elhűlve hallgatom, amikor egy rászoruló azt mondja, hogy annyiért nem megyek dolgozni. Én nem azt nézem, hogy két tojásért és egy kiló lisztért nem emelem meg a lábam, nem gebedek a gereblye mellett. Azt nézem, hogy a gyerekeknek enni kell, felelősséget vállaltam értük, amikor megszültem őket. Vannak olyan lehetőségek, amihez nem kell pénz. Rendszeresen járunk könyvtárba, parkba sétálni, ahol lehet beszélgetni az állatokról, növényekről. Megtanítom nekik, hogy tudják becsülni azt, amit kapnak, és legyen önbecsülésük is. Az elfogadás képességét és azt, hogy tudjanak örülni, pénz nélkül is meg lehet adni nekik. A gyereknek gyerekkorának kell lennie és ez rajtam múlik.
- Kitől, hol kaptál segítséget?
- Elsősorban barátoktól, ismerősöktől kaptam. Amikor a nagyobbik gyerekem megszületett, és a szakemberek azt mondták, hogy se beszélni, se járni nem tud majd, annyira sérült, akkor megismerkedtem egy anyukával, aki nagyon sokat segített. Ő mondta, hogy amíg minden ajtó be nem csukódik, addig menni kell, tenni kell a gyerekért. Az ő kapcsolatai révén kapott segítség által a kisgyerek olyan szépen fejlődött, hogy most iskolába jár, írni, olvasni tanul.
Amikor Ceglédre költöztünk, szerencsénk volt, mert a Családsegítő Szolgálatnál olyan emberekkel találkoztunk, akik a lehetőségeikhez képest maximálisan segítettek. Nem azt magyarázták el, hogy mit csinálok rosszul, hanem lehetőségeket kínáltak. Legnagyobb segítségük az volt, hogy információhoz juttattak, megmutatták, kihez fordulhatok. Bár a halmozottan hátrányos helyzetűség minden kritériumának megfelelek, mégsem kaphatok segélyt az önkormányzattól, mert az iskolai végzettségem magasabb, mint nyolc általános.
A családsegítőn keresztül jutottam el a Karitász-hoz, akik élelemmel, ruhával segítenek. Egyházi közösség nem csak anyagiakkal tud segíteni, hanem emberi melléállásban, ahogy ebben részem volt Budapesten.
Ismerősön keresztül sikerült kapcsolatba lépnem a Máltai Szeretetszolgálattal is. Szintén a Családsegítő ajánlotta az Otthon Segítünk Alapítványt. Egy évig jártak hozzánk, a gyerekek azóta is sokat emlegetik Györgyi nénit. Egyedül voltam a két gyerekkel, elkeseredve, és amikor jött, tudtam foglalkozni a nagyobbal, amíg ő játszott a kisebbel, vagy tudtam takarítani, főzni. Az Otthon Segítünk által ismerkedtem meg a Ceglédi Nagycsaládos Egyesülettel, akikkel azóta is tartom a kapcsolatot, mindig számíthatok rájuk.
Körültekintően és megszűrve az információ áradatot, nagyon nagy lehetőség van az interneten keresztül kapcsolódni olyan segítő csoportokhoz, akik hasonló problémákkal küzdenek. Segítőkörként tud működni, de csak akkor, ha nem azt nézem, hogy az én problémám a legnagyobb, hanem képes vagyok észrevenni a másik ember gondját is.
- Mi ad erőt neked a hétköznapokban?
- Van két csodálatos gyermekem, akik erőt adnak a mindennapok küzdelmében. És van valami, amit nem tudok megnevezni. Amikor már azt hiszem, minden elveszett, akkor egyszer csak felbukkan a megoldás. Tudom, hogy kevés, de amit képes vagyok, azt megadom a gyerekeimnek. Nélkülük űr lenne az életemben.
Folytatjuk..
Szerző: Kraiss Ildikó – öt gyermek édesanyja, az Otthon Segítünk Alapítvány ceglédi szervezője
- A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges
