Születésnap

Felfújtuk a lufikat, hazaérkezett a tűzoltós torta, mindenki izgatott és boldog volt. Időről-időre egymásra néztük az apjával és kimondatlanul nyugtáztuk, hogy te is látod, hogy milyen nagy már és milyen szép és okos is, hiába a mi gyerekünk, na.

Ahogy érkeztek a vendégek úgy érkeztek meg az emlékeim  is erről a napról. Pedig próbálok felejteni. Ma négy éve, hogy megszületett. Helyesebben nem született, világra segítették. Ma 4 éve, hogy 40 + 5 naposan megindították a szülést, hogy a vajúdással eltelt az egész nap, hogy a mellettem lévő vajúdóban valaki világra hozta a 38 hetes gyermekét, holtan. Ma 4 éve, hogy este 8-kor a doki úgy döntött, hogy inkább kiveszi és pont ma volt 4 éve, hogy kivette és én biztos voltam benne, hogy azon az asztalon meg fogok halni. 3560 gramm volt és nem sírt. Nem mutatták meg és nem mondtak semmit, csak elvitték.

Könyörögtem a szülésznőnek, hogy mondjon valamit, de nem mondott, csak motyogott valamit. És pont ma volt 4 éve, hogy azt gondoltam, hogy amint fel tudok kelni, én ezt a nőt megölöm. Három óra telt el, amíg beengedték, az apját, aki képeket mutatott róla, amin cső volt az orrában, de azt mondta nincs gond, csak egy kis légzésrásegítés kellett.

Másnap megkaptam. Be volt pólyázva, és ez még így is maradt 7 napig, mert mire kibontottam volna, jöttek és elvitték. A gyerekorvosnak nem tetszett a színe. A gyerek intenzív előtt egy fehérre meszelt nyikorgós padon ültem, órákig. Nem mertem csengetni, csak vártam. Aztán jött valaki én felpattantam. Ítélethirdetés. Tüdeje, szíve rendben. Kegyelmet kaptunk. De ott nem volt mindenki ilyen szerencsés. Aki, nem töltött a PIC-en bármennyi időt, el sem tudja képzelni, hogy a világ minden reménye és fájdalma befér abba a két kórterembe, hogy micsoda gigászi küzdelmek zajlanak, hogy hétköznapi emberekből mindent elviselő harcosok válnak.

Hét napot voltunk ott. Nem volt inkubátorban, minden lelete negatív lett. Három óránként szoptathattam, de a pólyából nem vehettem ki. Este 10 és reggel 6 között a szomszéd szobából hallgattam, hogy ordít. Fejtem és bőgtem.

Hét nap után helyhiány miatt kiraktak minket, de még nem eresztettek. Átszállítottak minket másik kórházba. A zárójelentésért utóbb külön kellett bemenni. Nem derült ki, mi volt a gond. Csak azt tudom, hogy mi baja nem volt, azt nem, hogy mi az, ami igen.

A másik kórházba nem értették, hogy minek vagyunk ott, de kedvesek voltak, meghallgattak, beszéltek velem és két nap múlva úgy kipenderítettek minket, hogy csak na. Örökké hálás leszek érte. Ahogy annak a csecsemős nővérnek is, aki minden teketóriázás nélkül a kezembe adta a csupasz gyereket. Nyolc napos volt, alig mertem megfogni. Emlékszem: a nap besütött az ablakon, izzad a tenyerem, a hátamon folyt a víz, be voltam tojva, hogy elejtem vagy eltöröm. Akkor éreztem, hogy megérkeztünk, hogy anya lettem és ez a kicsit sem picike kopasz emberke az én gyerekem.

Amikor a tesót vették ki, szintén azt éreztem, hogy meghalok, de már nem hittem el magamnak. Csak egy dologra koncentráltam, hogy sírjon. És hála érte, ordított. Őt már nem engedtem el. Amint megkaptam, pucérra vetkőztettem és úgy szeretgettem. Lényegében a kórházban töltött idő alatt végig a karomban tartottam. Nagyon féltem, hogy egyszer csak jönnek és elviszik.

Egyszer egy sokgyermekes anyuka azt írta, az ha az embernek egészséges gyereke születik, nem evidencia. Az a lottó ötös. Ha sokszor nem is megy, de próbálom magamat erre emlékeztetni, akkor is, ha ordítva hisztizik, ha kiállhatatlan, ha nem akar enni, inni, aludni, jönni, menni, ha órák óta nyivákol édességért vagy TV nézésért, amikor csapkod és utálatos. Hogy Ő a telitalálatos lottószelvény, akinek már 4 gyertya ég a tortán.

És Te, aki éppen 4 éve a fal túloldalán megélted azt, amit szerintem nem lehet túlélni, remélem túlélted, remélem valamiképp vigaszra leltél, remélem azóta, már Te is együtt fújod valakivel a gyertyát a szülinapi tortán.