- Helló, otthon vagytok? Volt már a Mikulás?
- Nem, hozzánk éjszaka jön, a csizmákba hozza …
- Na, akkor nyisd ki gyorsan a kaput, mert mindjárt ott vagyok, de Mikulást nem hoztam…
Telefon kinyom. Az elsős kislányom barátnőjének apukája volt. Ne is mondjam milyen izgalommal pakoltam össze gyorsan a szobában a játékokat, a gyerekek meg csak kérdezték, csak nem jön a Mikulás? Á, nem csak pakoljunk, mert este 7 van, irány a vacsi és fürdés.
Aztán egyszer csak a kutya égbeverő vonyíkolásba kezdett, a gyerekek meg pánikba estek, - jaj anya jön a Mikulás!
Kopogás majd dörömbölés, ajtónyitás, csak a krampusz állt ott, totál viccesen (közben kiderült, csak nekem). Ahogy kell, teljes feketében, maszkban lépett be, és béna hangon beszélt. A 9 éves fiam széles mosollyal nyugtázta a dolgot és produkálta magát, furulyázott, énekelt, de a kislányomat a félelem fogta el. Úgy szorította a kezem, hogy azt hittem eltöri, olyan rettegés fogta el, hogy a mi bombabiztos házunkba, amit tudja, hogy anya és apa ural, és hogy ide soha senki nem jöhet be kéretlenül, most dugába dőlt. Bejött valaki úgy, hogy nem mi hívtuk, nem mi engedtük be. Miután a krampusz látta, hogy itt valami háború készül a kis lélekben viccesre fogta a dolgot, és gyorsan le is lépett.
De Zsófi 6 és fél évesen nem tudott nevetni, egy tappodtat sem mozdult mellőlem, mint árnyékom úgy követett a lakásban.
Próbáltam elterelni a gondolatát, hát mivel? Jó anya létemre, akkor még este 8 kor olvassuk el azt a kötelezően 5 strigulás kezdő szótagolást, de nem ment.
- Anya holnap is jön a suliba? Akkor én nem megyek. Félek!
- Nem kell félned kislányom, a krampusz csak a rossz gyerekeket ijesztgeti.
- De honnan tudja, hogy jó voltam-e, mert én jó vagyok.
- Igen te jó vagy és tudja, látod milyen vicces volt ez a krampusz is.
- Nem, nem volt vicces…
- Ok nem volt vicces, inkább menjünk fürödni.
- Nem akarok, félek.
Másodpercek alatt cikáztak a gondolatok a fejembe jó, ezt nem tehetem, el kell mondanom neki.
- Figyi, szerintem Zoé apukája volt.
- Hú, tényleg! De akkor nem is létezik???
Hopp, ha nem létezik a krampusz, akkor azt gondolja majd, hogy a Mikulás sem? És eget verő hülyeségként azt mondtam, hogy lehet csak hasonlított rá. És újra félt, sikerült totál összezavarnom, inkább gyors vacsiztunk és fürdés után fekvést irányítottam. Persze előtte még a gondosan kitakarított csizmákat kitettük a szobájuk ablakába.
- Anya idebújsz, félek.
- Igen idebújok, de feküdjünk, nem kell félned, itt vagyok.
- De előtte is itt voltál, mikor jött…
- Aludj kicsim.
Negyed 10-kor sikerült végre elaludniuk. De fél 10-kor már jött is ki.
- Anya félek, idebújsz?
- Persze kicsim.
Közben megérkezett apuka is, előkerültek a kocsiból a csokik, és ömlesztve a konyhaasztalra borítottam, hogy szortírozzam. Minden évben megfogadom, hogy csak minőségit és keveset, az első sikerült is, de a mennyiséggel gondban vagyok még. Miután a fél konyhát csokival borítottuk be, hallom, hogy gyors léptekkel közeledik valaki. Jaj, nem lehet, hogy meglássa és apával kordonként álltunk az ajtóban, zavartan kérdeztük.
- mi az kicsim felébredtél?
- Igen, félek, idebújsz?
- Persze kicsim. És újra elaludt.
Miután már tiszta volt a terep, párduc módjára közelítettem meg az ablakokban lévő csizmákat. Mekkora hülyeség volt, hogy az anno, felébreszthetetlen egy évesemnél kitaláltam, hogy az ágya melletti ablakba rakjuk ki a csizmákat! Szokássá vált és csak így lehet már minden évben. És az is egy hatalmas gondatlanság, hogy a minden évben gondot okozó csörgős mikulászacskót sikerült megint kiválasztanom. Dobogó szívvel, mint valami besurranó tolvaj, teljes sötétségben próbáltam kitapogatni, hogy hová is tegyem a kis ajándékokat meg a csomagot, és hogy minden egyes lábbelibe kerüljön még valami kis csokika. Mert ugye, a 9 éves már nem elégszik meg egy pár csizmával, neki a sportcipője, a tornacsukája és a papucsa is kikerült az ablakba.
Miután sikerült mindent a helyére varázsolni, úgy hogy közben ne ébresszem fel őket, megnyugtatóan pakolgattam ki a szaloncukrokat, a földön szépen kifelé vezető úton lefelé a lépcsőfokokon át, ahogy a Mikulás feljött a szobájukban és közben elszórt egy-egy cukorkát. Mikor feljött a férjem és hallom, hogy reccs, egyre rálépett a sötétben.
Boldogan, nyugodt szívvel feküdtünk le az ágyba: igen, idén is eljön hozzájuk a csoda, de akkor hallom a lépteket, már majdnem éjfél:
- anyu, félek, idebújsz?
- Nem kicsim, inkább feküdj ide közénk, bebújik, és nyugodt szívvel hajtja álomba a fejét, mikor jön a bátyja:
- Anya Zsófi hol van? Nem akarok egyedül aludni!
Hoppá a keménykedő, szupermenő 9 éves is elhiszi?
- Oké átmegyek hozzád, majd én befekszem az ágyába. És reccs én is ráléptem egy cukorra…
Bizony ezért is jó anyának lenni, nem tudom ki várja jobban ezt az éjszakát, ők vagy én…
M.Mariann
- A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges
