Persze, vannak kivételek, és vannak különböző fokozatai ennek az átrendeződésnek, de tegye fel a kezét az az édesanya, akinél az első, vagy második poronty megszületése után fontosabb helyen áll bármilyen új kihívás, vagy kecsegtető fizetés, mint az, hogy odaérjen ovizárás előtt a gyerekéért, vagy részt tudjon venni személyesen az anyák napi ünnepségen.
Sarkítok tudom, de akárhogy is szépítjük, a gyerek még mindig a top első ok, amiért egy nő gondolkodás nélkül maga mögött hagyja addigi karrierjét, és belevág kényszerből, vagy saját elhatározásból egy teljesen újba. De legalábbis - és ez talán még elgondolkodtatóbb - a gyerekkel otthon töltött évek alatt a legtöbb nő fejében egyszer minimum lezajlik a “Nem tudom mit akarok dolgozni, de amit eddig csináltam, azt talán/lehet/biztos, hogy nem!” dilemma.
Pedig állítólag nem kell szuperképeséggekkel sem kell rendelkeznünk, hogy elég jó anyák legyünk és közben elég jó karrierünk is legyen. Akkor mi a problémánk? Ez valami “anyasági betegség”? Vagy csak a hormonok teszik, és ha eleget várunk elmúlik? Meglehet. Én is vártam, aztán nem múlt el. A gyerekkel valami végérvényesen átkattant nálam, és ez az üzemmód azóta is tart. A miértre viszont továbbra is kíváncsi vagyok. Pszichológus végzettségem nincs, így az át- vagy bekattanásom tudományos pszichológiai magyarázatát nem tudom, de van egy-két olyan kézzelfogható okom, vagy nevezzük inkább benyomásnak, ami egész biztosan közrejátszott ebben.
1. Bűntudat
Pontosabban anyai bűntudat, ami sokkal erősebb bárminél. Vegyünk például egy 1,5 éves, tündéri, szőke hajú, gombszemű kislányt, áldott jó természettel. Hisztizett amiért reggel ő volt az első a bölcsiben, és este garantáltan ő volt az utolsó két versenyző egyike? Nem. Volt egyszer is pityergés, amiért hétköznapokon annyit látott az anyukájából, ami a vacsi-fürdés-mese röpke hármasába belefért? Nem, soha. Olyan viszont volt, hogy az anyukája káromkodástól vörös fejjel és a tehetetlen dühtől kisírt szemmel kétségbeesetten hívta a férjét, vagy a szomszédot, valakit, bárkit, aki eszébe jutott, hogy segítsen elhozni a kislányt a bölcsiből, mielőtt a gondozók vérfarkassá változnak és felfalják szegényt…? Igen, ilyen volt. Először csak havi, majd heti kb. egy alkalommal.
2. Bizonyítási kényszer
Merthogy nem olyan könnyű ám letenni a tollat pontban négykor és otthagyni csapot-papot. Egyrészt már ahhoz is kell egy kis idő, és extra munka, amíg a gyerekszabi után újra visszanyeri az ember azt a fajta magabiztosságot a munkájában, amivel korábban bírt. Másrészt kimondatlanul is, de minden anyának folyamatosan bizonyítania kell, hogy ugyanolyan megbízható és jó munkaerő, mint szülés előtt, vagy mint a gyermektelen kollégái. Egyszóval eleve mínuszból indulunk azon a bizonyos képzeletbeli skálán. És mondjuk ki, minden egyes gyerekbetegség miatti kényszerszabi taszít egyet rajtunk a mínusz felé. Persze, egy jó munkahely megért, tolerál mindent. Én is sok pozitív példát tudok, de gyorsan és halkan hozzá is teszem, amíg megteheti! Amint kevesebb egy kicsit a profit, óhatatlanul jön a szelekció. És kik az első körösök, akikre nincs szükség? Nem, nem az anyák, mert az diszkriminatív. Azok, akik nem akarnak, vagy nem tudnak mindig rugalmasan hosszan és stabilan rendelkezésre állni. Nap, mint nap be kell hát kicsit bizonyítani, hogy mi kérem kivételek vagyunk, nem tartozunk ebbe a körbe.
3. Támogatlak, de oldd meg egyedül
Lehet, hogy egyedül vagyok ezzel a gondolattal, de szintén fontos benyomásom, hogy az anyák szájából elhangzó “gyerekünk lesz” mondatról viszonylag hamar kiderül, hogy helyesen inkább úgy hangzik: “gyerekem lesz”. Én legalábbis nem látok magam körül tolongó apukákat, akik szívesen otthon maradnak gyesen, vagy - hogy ne szaladjunk ilyen messzire- akár csak betegszabin a gyerekkel. Látok viszont nagyszülőket, akik sajnos, ha akarnak sem tudnak besegíteni, mert még dolgoznak, vagy ha már nem dolgoznak, szeretnék kiélvezni azt a pár fizikailag és mentálisan aktív évet, ami még megadatik nekik az életből. Meg lehet őket is érteni? Így van ez rendjén? Így szoktuk meg? Ilyen a társadalom? Nem tudom, de hogy ezt a helyzetet végül mindig az anyának kell megoldania valahogy, az szintén egy fontos benyomás.
4. Az anyaság nem munka, hanem?
Hivatalosan az anyaság nem munka, hanem öröm, boldogság, szórakozás. Ha valaki azt írja ki a FB profiljában a munkahelyi adataihoz, hogy főállású anya, annak minimum ikrekkel kell rendelkeznie, lehetőleg hármas ikrekkel. Nekik talán elnézhető ez a fiaskó, egyébként “jajj, nemár!”. Pedig én azt tapasztalom, hogy anyának lenni jó pár évig főállás, de minimum egy határozott idejű erős másodállás. Ami persze fizetetlen és egyben megfizethetetlen, de ez más kérdés. A lényeg, hogy emellé akárhogy is szeretnénk egy jól fizető főállást, biztos, hogy idővel valami borul. Vagy a fizetett főállás szorul szép lassan másodállás pozícióba, és csodálkozunk, hogy toporgunk a karrierünkben, vagy a fizetetlen anyai másodállásunk csúszik ki a kezünkből és boldogtalanok vagyunk. Melyik jobb? Hülye kérdés, még szép, hogy egyik sem. Mit lehet tenni ellene? Például alternatívákat keresni. És talán ez az a közös pont, ami sokunknál megnyomja az újratervezés gombot.
Ma már én is úgy gondolom, hogy ez a bizonyos anyai GPS, ami valahol mindannyiunkban el van rejtve, egy remek dolog. Már csak valahogy azt kell megtanulnunk, hogy ne féljünk használni!
Szerző: Vági-Tóth Lilla - Budapestimami
- A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges
