Kép forrása: pnsz.hu
A mű a rendezői koncepció szerint nem pusztán filozófiai költemény, hanem egy újra és újra megismétlődő emberi kísérlet lenyomata. Egy kérdésé, amely minden korszakban ugyanúgy hangzik el: van-e értelme küzdeni, hinni, szeretni egy alapvetően esendő, bűnökkel és gyarlósággal terhelt világban?
A pécsi előadás ennek a kérdésnek nem történelmi tablóját, hanem élő, testben és jelenlétben megfogalmazott válaszlehetőségeit keresi. Az előadás egyik alapvető szervezőelve a három generáció együttes jelenléte. A fiatal, a közép- és az idős színészgeneráció nem csupán szerepeket játszik, hanem időrétegeket képvisel. A színpadon egyszerre van jelen a remény lendülete, a tapasztalat kételye és az emlékezet súlya. Ádám alakja így nem egyetlen ember története, hanem egy kollektív emberi tudat, amely generációról generációra öröklődik tovább. Éva ezzel párhuzamosan nem kizárólag női princípium, hanem az élethez való ragaszkodás, a szeretet és a jövőbe vetett bizalom állandó újrafogalmazása. Lucifer szerepét egyetlen színész viszi végig az előadás során. Ő az egyetlen, aki kívül marad az időn és a változáson. Pontossága és logikája teszi igazán veszélyessé. Az előadás formai vázát a Pécsi Művészeti Középiskola növendékei adják. A táncosok az emberi történelem, a tömeg, az ösztön, mely hol emel, hol elsodor, hol összezúz.
A zenei világ élőzene és elektronikus hangzás fúziójából épül fel. Az előadás vezérgondolata az, hogy az emberi bűnök és gyarlóságok között egyetlen érték öröklődik tovább megállíthatatlanul: a szerelem. Ez az az erő, amely minden korszak bukása után újra képes megszületni. Ami miatt érdemes küzdeni, és ami miatt – Madách szavaival élve – bízva bízhatunk.
