"Kedves Anyukák, túl vagyunk a beszoktatási nehézségeken, a gyerekek jól vették az akadályokat és a szüleiket is sikerült megvigasztalni, illetve kiterelni a csoportszobából” - így kezdtem az első szülői értekezletet novemberben.
A szülők ezen már jót derültek, és köszönték a segítséget. Nézzünk néhány konkrét esetet!
Petike példája:
Alaphelyzet: Beszoktatás idején el sem mozdult az anyukája, apukája mellől (mindkét szülő jelen volt mindennap). Csak azzal a játékkal játszott, amit a szülei elé tettek, a kezébe adtak. A második héten már javasoltam a szülőknek, hogy pár órára menjenek el. A kisfiú bent sírt, az anyuka kint. Én a kisfiút vigasztaltam, az apuka pedig a feleségét.
Valószínű Petike hamarabb megnyugodott, mint anyukája, ugyanis néhány höcögtető után Peti is abbahagyta a sírást, és együtt lovacskáztunk, piszéztünk. Pár nap múlva már csak az elválás volt nehézkes, és újra mondókáztunk, piszéztünk és már játékot is keresett magának. Sőt néhány nap múlva Peti mondta társának, aki akkor maradt anyukája nélkül: - Ne sírjál, már én sem sírok, te érted is jön anyukád!
Cintike példája:
Alaphelyzet: A beszoktatás első tapasztalatai alapján már az első naptól kezdve imádott óvodába járni. Egyáltalán nem igényelte édesanyja jelenlétét. Az ő beszoktatatása nem erre irányult, hanem a közösségbe való beilleszkedésre. Akaratosságán kellett változtatni. Ha egy játékot, vagy tárgyat szeretett volna, ő azt azonnal AKARTA.
Mivel kudarc érte, hisztizni kezdett. Ilyenkor megbeszéltem vele, hogy meg kell várnia, amíg Petike leteszi a játékot: - Jó, megvárom - hüppögte. Azért ez nem sokáig tartott, mert pár pillanat múlva újra követelte az áhított játékot. Tudomásul kellett vennie, hogy nem mindig az ő akarata érvényesül. Ami nála nagyon jól bevált: az ölbeli dalok énekelgetése mozgással kísérve, így terelve figyelmét más tevékenységbe.
Pistike példája:
Alaphelyzet: Az egyes munkahelyeken nem eléggé toleránsak a kisgyermekes anyukákkal. A szülők csak két napot tudtak a beszoktatásra fordítani, bár igyekeztek felkészíteni gyermeküket az óvodai életre. Mindent szépen elmagyaráztak, előtte az ovit meglátogatták, az udvaron játszottak. Így Pisti vágyott az oviba. Amikor elérkezett a nagy nap, - két napig nem volt semmi gond -, de anya nélkül már nem óhajtott maradni.
Itt kellett maradnia, nem lehetett elterelni a figyelmét semmivel, sem dal, sem mondóka nem érdekelte, személyemet is elutasította, sőt kedvenc Tibi maciját is eldobta. Ezt a bábot a kezemre húztam. Erre felfigyelt Pisti. Először a gyerekek felé fordulva énekeltem a bábbal, majd látva, hogy abba hagyta a sírást, felé fordultam és a kis mackót közel engedte magához. Így kerültem közel hozzá. Az itt alvása is nehezen ment, simogatással oldottuk, de ébredni is sírva ébredt. Napközben, ha nyílt a csoportszoba ajtaja, azt várta, hogy érte jönnek. Persze ez oldódott egy idő múlva, mindig erősítette magát azzal, hogy ,,ugye alvás után jön értem anyucikám”.
Anyukája mindennap talán a szélnél is sebesebben jött gyermekéért. Ilyenkor leültek együtt egy kicsit játszani, beszélgettek az oviban történtekről.
Nem mindig adódik lehetőség reggel hosszabb ideig maradni. Náluk ezt úgy oldottuk meg, hogy anyával együtt délután játszottak. Már haza sem akart menni. Ez is a beszoktatás egy formája.
Marika pédája:
Alaphelyzet: Már az első napokban örömmel érkezett, szívesen fogadta közeledésünket, ismerkedett a játékokkal. Odament társaihoz, megkérdezte: - Hát téged hogy hívnak? Anyukája is megnyugodott, és büszkén mondta az aggódó anyukáknak, hogy náluk minden rendben van. Egy hét múlva azonban sírva érkeztek: - Már elég volt az ovi - mondta a kislány, és bizony napközben is többször elsírdogálta magát. Az alvásról most már hallani sem akart.
Ezt úgy oldottuk meg, hogy az ágyán üldögélt, simogattuk a hátát, ölelgette párnáját, majd álomba szenderült. Ami nála segített, hogy a mellettünk lévő csoportba járt a szomszédjukban lakó kisfiú, akivel sokat vannak együtt, ezért őt áthívtuk a mi csoportunkba egy-egy félórára, amíg a kislány megnyugodott. Ez így ment a második héten is. A harmadik héttől kezdve a sírós reggelek ritkultak, napközben pedig nagyon szépen eljátszott, néha odaszaladt hozzám : - Ugye jön értem anyukám, amikor felkeltem? Ő is erősítést várt, amit meg is kapott.
Aki a bölcsődéből érkezett:
Alaphelyzet: Nála nem volt lehetőség az anyás beszoktatásra a szülők elfoglaltsága miatt. Az első nap sírással kezdődött.
De az ölbeli énekelgetéssel hamar megvigasztalódott. Ez néhány napig tartott. Ő már tudta, hogy anya, apa dolgozik és mindennap uzsonna után jönnek érte. Ez a megszokott napirend biztonságot adott neki. Az első napok sírásait az új környezet, az új felnőttek és gyerekek ismeretlensége adta.
Aki szintén bölcsődéből érkezett:
Alaphelyzet: Nagyon jól felkészítette anyukája az óvodára. Az első naptól kezdve nagyon szeretett itt lenni.
- Anya te ülj ide - és már ment is játszani. Második nap már nem volt szükség arra, hogy bejöjjön az anyukája. Barátkozott a gyerekekkel és velünk is szívesen beszélgetett. A probléma akkor adódott, amikor az a játék kellett neki, ami másnál volt. Ilyenkor sírást imitált, de megbeszélés útján ez megoldódott. Ha anyahiánya volt, ölünkbe kéredzkedett, a hajunkat birizgálta, majd szaladt tovább játszani.
Az anyukáknak üzenem: ne aggódjanak, az óvónénik minden helyzetre találnak megoldást, legyenek bizalommal feléjük!
Egyszer egy szülő négy év után így búcsúzott tőlem: "Hiányozni fogsz, Pótanyunk”
Ha érdekel a téma, cikksorozatunk előző, második részét itt találod "Óvodás lesz a gyermekem! 2. rész - Az óvodaérettség" címmel.
Deli Katalin
óvodapedagógus
