(Nem tudnám most hirtelen előkeresni az újságcikket, de esküszöm, hogy olvastam valahol.) A varázserejű favágók pirkadatkor felkúsznak a fa tetejére, és teli torokból üvöltenek egy nagyot. Ezt aztán harminc napon át minden reggel megismétlik, míg végül a fa elpusztul és magától kidől. A kiabálás állítólag megöli a fa szellemét. A sziget lakói azt mondják, a módszer eddig még mindig bevált.
Ó, micsoda naiv ártatlanság, mily elbűvölően primitív szokások! Fákkal ordibálni, na persze. Micsoda primitívség! Igazán sajnálatos, hogy nem ismerik a modern technika és a tudományos gondolkodás vívmányait!
A szomszédom sokat kiabál az autójával, idén nyáron pedig egyszer egy egész délutánon át ordítozott egy létrával. Mi, modern, tanult, városlakó népek, kiabálunk a járművekkel, játékvezetőkkel, számlákkal, bankokkal, gépekkel — a gépekkel különösen sokat. Ez utóbbiaknak, valamint rokonainknak jut a legtöbb kiabálás.
Nem tudom, mire megyünk vele. A gépek, a tárgyak csak hallgatnak, mintha mi sem történt volna, még a rugdosás sem használ mindig. Ami pedig az embereket illeti, nos, azt hiszem, a Salamon-szigetek lakóinak igaza van. A kiabálás bizony megöli az élőlények lelkét.
Furkósbotok és kövek összetörhetik a csontjainkat, de a szavak szívünket törik össze...
Robert Fulghum: Már az óvodában megtanultam mindent, amit tudni érdemes
- A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges
