Tüjelem, tüjelem - gondolatok a kisgyermekkori integrációról

Samu egy Down-szindrómás kisfiú, súlyosan, halmozottan fogyatékos, aki mikor bekerült a csoportba se járni, se beszélni, se egyedül enni nem tudott.
 

Az intézmény gyógytornásza sokat segített, Samu rengeteget fejlődött, egy sor dolgot már önállóan csinál, nagy biztonsággal mozog a gyerekek között, játszik, veszekszik, majdnem mint a többiek. Nekem  mégis az a véleményem, hogy bár Samu nagy családban él, a bölcsődei közösség az, ami ugrásszerű fejlődéséhez hozzájárult.

Samu bölcsődei életét az integrált nevelési rendszer teszi lehetővé, ami a most SNI-sként (sajátos nevelési igényű) emlegetett gyerekek integrációját intézményesíti. A közoktatási törvény szerint sajátos nevelési igényű az a gyermek, aki
 

a)testi, érzékszervi, értelmi, beszédfogyatékos, autista, több fogyatékosság együttes előfordulása esetén halmozottan fogyatékos,
 

b)pszichés fejlődés zavarai miatt a nevelési, tanulási folyamatban tartósan és súlyosan akadályozott (pl. dyslexia, dysgraphia, dyscalculia, mutizmus, kóros hyperkinetikus vagy kóros aktivitászavar).
 

A mi gyerekkorunkban a fogyatékkal élőket elkülönítették, kisegítő iskolába járatták, amivel nemcsak a fejlődésben vetették vissza, hanem meg is bélyegezték őket. Ma sincs ez különösebben másként, a hétköznapi életben nem tudunk mit kezdeni azokkal, akik valamiben eltérnek az átlagostól, akár külsőségekben, akár viselkedésben, akár képességekben.
 

Egy pár évvel ezelőtt, amikor még nem foglalkoztatott ez a téma, a vonatról leszállva, egy legkevésbé sem akadálymentesített állomáson felajánlottam a segítségem egy vak férfinak. Elfogadta. Amikor a karomat nyújtottam, hirtelen megállt, „rám nézett”, és közölte: sosem vezetett még vakot, igaz? Igaz, mondtam. Ahogy kérdezte, annyira természetes volt az is, ahogy az én hiányosságomra rávilágított, mégsem szégyenített meg, és az is, ahogy a saját fogyatékosságát kezelte. Segített nekem, elmondta, hogyan kell egy vakot vezetni, mit csináljak, hogy csak segítsek és ne úgy vezessem, mint egy magatehetetlent, hiszen nem az, hanem vak. 
 

Két nagyon fontos tanulságot vontam le ebből. Az egyik az, hogy a legjobb szándék mellett is alkalmatlanok vagyunk a fogyatékosokkal való együttélésre. Nem ők alkalmatlanok rá, hanem mi. A másik az, hogy a fogyatékosnak nem tabu az ő fogyatékossága, bátran beszél róla, viccel vele, együtt él vele. Csak számunkra kellemetlen ez, azt gondoljuk, ha nem kerül szóba, ha nem látjuk meg, nem is létezik. Nem jó hozzáállás.
 

A legfontosabb dolog, amit tudnunk kell a bármilyen fogyatékkal együtt élő emberekről, hogy ők nem akarnak megkülönbözetett figyelmet, nem akarnak állandó segítséget, ők egy dolgot akarnak, olyan feltételeket az életben, a közlekedésben, az oktatásban, az ügyintézésben, a hétköznapokban, hogy önállóan tudják végezni a dolgukat. Önállóan, segítség nélkül, mint minden felnőtt ember.
 

Ez azonban csak akkor lesz természetes mindenki számára, ha túl azon, hogy komplex módon akadálymentesítjük az életet, azt is megtanuljuk, hogy a fogyatékkal élők nem ufók, hanem teljesen hétköznapi emberek, csak egy kicsit mások.
 

 

Ennek a folyamatnak az első lépcsőfoka a fogyatékkal élők, vagy SNI-sek szociális-oktatási rendszerbe történő integrálása.

Az integrációnak csak előnye van, mégpedig kettős. Azok a gyerekek, akik eddig nem kerülhettek átlagos közösségbe, az integrált intézményekben olyan társak között tölthetik a gyerekkorukat, akiktől sokat tanulhatnak mozgásban, beszédben, viselkedésben. Azok a gyerekek pedig, akik olyan szerencsések, hogy teljesen átlagosak, már egész kicsi korukban találkoznak a fogyatékossággal, illetve a sajátos viselkedési és képességbeli formákkal, azok számukra teljesen természetessé válnak, és ez az alapja a kétoldalú társadalmi integrációnak.
 

Az integráció önmagában azonban nem elég. A felismert sajátos nevelési igény folyamatos törődést igényel, amivel elérhető, hogy nemcsak a tanulásban akadályozottak, de az autisták, illetve az értelmi fogyatékkal élők is megtanulhatnak olyan életviteli és viselkedési paneleket, amelyek nagyban megkönnyítik az életüket. Az integrált nevelés tehát fejlesztő tevékenységgel párosítva éri el a célját.
 

Az integráció másik legfontosabb és legneuralgikusabb pontja a szülő. Gyakorló szülőként nagyon sokszor eszembe jut, milyen lehet azzal szembesülni, hogy gyerekünk eltér az átlagtól, segítségre szorul. Ijesztő. Ami még ijesztőbb az az, amikor a szülő nem hajlandó szembenézni ezzel, homokba dugja a fejét, és egész egyszerűen nem veszi tudomásul, hogy valami „baj van” a gyerekkel. Ugyanahhoz tudok csak visszakanyarodni, amiről már korábban beszéltem, mindez azért van, mert ez a helyzet társadalmilag nem elfogadott, szégyellnivaló. Senki nem szereti, ha sajnálják. És itt be is zárul a kör. A nem elfogadó szülő nem engedi fejleszteni a gyermekét, nem látja be, hogy sajátos nevelést igényel. Amivel sajnos még hátrányosabb helyzetet teremt, elzárja a gyermekét a lehetőség elől, hogy olyan dolgokat tanuljon meg, amik megkönnyítenék későbbi gyermekkorát és felnőtt életét.

 

Az integráció és a fejlesztés tehát még mindig nem elég, szükség van olyan támogató tevékenységre, ami a szülőknek segít felismerni és elfogadni gyermekük másságát, hogy a felismeréssel a segítségükre legyenek. A nevelési és életviteli tanácsadás az egyik legfontosabb tényezője az integrált nevelésnek, hiszen a szülőnek is meg kell tanítani azokat a folyamatokat, amiken gyermeke megy keresztül az integráció során. 
 

Az eddig elmondottak mellett azonban a legfontosabb dolog mind az integrációt lehetővé tevők, mind pedig az azt igénybe vevők részéről az, amit a kicsivel több mint három éves gyerekem ismételget (aki egyébként teljesen átlagos angyalbőrbe bújt ördögfióka), amikor ő másképp gondolja az élet folyását, mint ahogy azt az ő édesanyja elképzeli és rá akarja tukmálni, vagyis: „Édesanya, tüjelem, tüjelem.”

 

Bálint Orsolya

Levendulamag Gyermekház