Nem hiszed el
Nem érted mi történik. Ülsz a félhomályban a kertben, és nem fogod fel, miről is van szó. Sokkot kapsz, és nem azon monfondírozol, hogy de jó, 5 nap biztos szabi, hanem: kivel találkoztál az elmúlt napokban, mi lesz a munkahelyeden, hogy fognak helyettesíteni? Ez most komoly? A család többi tagját esetleg tovább fertőzted?
Eszedbe jut a földszinti lakásban, egy vesével élő 72 éves édesanyád. És a sokkos percek telnek.
Ideért. Alig 10 hónap alatt Kínából egy szombathelyi kertbe. Vagy mégsem? Hisz tüneteink nincsenek…
Értesíted a munkahelyedet, hogy karanténba kerültél. A helyzet ott is új, még nem volt ilyen, értesítik a fenntartót, hétfőn reggel egy osztálynyi gyerek vár(na). A helyettesítést meg kell oldani. (Megjegyzés: a pedagógusok kb. 10 éve nem kapnak pénzt sem a helyettesítésekért, sem a túlórákért).
Értesítitek a férjed munkahelyét is, mert olyan helyen dolgozik, ahol maximálisan figyelni kell, hogy ne kerüljön be a vírus. Azonnali hatállyal ő is karanténba kerül.
Érthetetlen módon a másik, iskolás gyermeked szabadon mozoghat. Ki érti ezt???!
Az éjszaka álmatlanul és nehezen telik
Nem utaztál külföldre, a városon belül is vigyáztál, nem vettél részt tömegrendezvényen. És a rettegés újra beléd költözik.
Szombat reggel már ott a levelesládádban a hatósági levél, amit az iskola továbbított: karanténban vagy és egy 1 oldalas utasítás, hogy mit hogyan csinálj otthon. Kérdőív, amit 24 órán belül vissza kell küldened egy megadott címre. Azonnal kitöltöd, visszaküldöd és telefonon, skype-on segítesz más családnak is kitölteni.
Pozitívan állsz mindenhez, csak legyünk rajta túl, derüljön ki minden, haladjon a dolog.
Délután fontos rendezvényed lenne – telefonálsz, lemondod. A bevételkiesésed nagy – kártérít-e valaki? A tavaszi karantén után most talán ez a legkevesebb.
És egész nap vársz
Vársz, hogy jelezzen telefonon vagy e-mailben a „hatóság”, nézegeted a Facebook csoportot, hátha jön információ a másik 27 családtól, a fertőzött szülőtől. Hátha információt kapsz, hogy honnan is került az osztályba, az iskolába a betegség…
Várod a szkafanderes embereket, várod, hogy hozzák a piros cetlit az ajtódra. Nem tudod, jönnek-e ellenőrizni, hogy valóban otthon vagy.
Kényszeresen fertőtleníted a házatok ajtaját, kilincsét, nehogy anyukád…
A szombat úgy telik, mint máskor. Takarítasz, mosol, főzöl, nevetgéltek, mókáztok, TV-t néztek, hintáztok a kertben, őszi virágokat ültettek.
A biciklizés és a délelőtti bevásárlás elmarad. De belül szorongsz, mert nem tudod, mit hoz a holnap.
Megfertőződtem? Vagy a gyermekem? És forog, forog a fejedben... Pont mi, akik tényleg mindig hordtuk a maszkot, fertőtlenítettük a kezünket, tavasszal még gumikesztyűt is hordtunk? Lehetséges ez? Rendre elhessegeted. De a gondolat újra és újra felvetődik benned.
Hír, információ semmi sem érkezik.
Karantén. Ismét. De ez más!
Tavasszal kimehettél sétálni – habár a séta iránya is meg volt határozva a Csónakázó-tó körül, de mehettél.
Ha minimálisra is volt szabva, mehettél. Most nem, és nem te tehetsz róla – és lelkiekben ez a nehéz, ez az elfogadhatatlan. Míg a veszélyhezet hónapok óta fel van oldva, ha újra kimész, most újból, bárhol megfertőződhetsz.
Szülőként és pedagógusként IS felmerül a kérdés: biztosan nyitva kell hagyni az iskolákat? Biztos, hogy ez a jobbik rossz? Hónapok óta szülők tömege kampányol a digitális oktatás ellen (mert valljuk be őszintén: a gyerek mellé oda kellett ülni). Sokan, sokféleként éltük meg a márciusban kezdődő időszakot.
Értem én, hogy a gazdaság nem dőlhet össze...
Innen, a bezárt kapu mögül azt mondom: inkább legyen digitális oktatás, mint rohamosan terjedő vírus, a létbizonytalanság, folyamatos rettegés – egymástól, a másiktól, a kórtól.
A nap eltelik anélkül, hogy a reggel kapott minimális információn kívül valamit megtudj.
24 órája vagyunk karanténban, amit azonnali hatállyal rendeltek el családunkon. Azóta egyetlen hatóság sem keresett meg minket, hogy kell-e segítség a bevásárlásban, van-e ennivalónk, esetleg kiváltani való gyógyszerünk, van-e köztük esetleg krónikus beteg. Itthon vagyunk, beszélgetünk, játszunk, a nap telik, de azért nyomasztó.
Igen, alapjában véve magunkra vagyunk hagyva – mind lelki, mind testi értelemben
DE hála az ismerősöknek, aki tudomást szereztek a kialakult helyzetről: már délelőtt csörög a telefon, pittyennek az üzenetek: „ha szükségetek van valamire, szóljatok!”
Kedves Barátaink, Ismerőseink! Minden ilyen hívás, üzenet, nagy simogatás a lelkünknek, könnyebbé teszi azt a helyzetet. De nem csak nekünk!
Szombat délre már tudjuk, hogy a másik lányunk hogyan jut el az iskolába (tőlünk tömegközlekedéssel lehetetlen) – több család is vállalja.
Hívd fel, dobj be egy cetlit, kérdezd meg, szüksége van-e valamire (add meg a telefonszámodat, hogy tudja jelezni)!
Egyetlen kérdés, egyetlen szelet csoki, 2 szelet sütemény most jól esik!
A piros cetli kössön minket össze, ne szét!
Aztán vasárnap reggel újabb hír érkezik: a városban 7 újabb osztály került karanténba – tehát az iskolakezdés után 12 nappal 11,5 osztálynyi gyerek, 2 osztálynyi szülő, 1,5 tanári kar várja a sorsát a karanténban Szombathelyen.
- Egy szombathelyi, karanténban lévő anyuka -