Gyerekkel a diplomáig

Felvettek. Neki fogtam és azzal lelkesítettem magam, hogy mire 36 leszek, ott lesz az én nevem előtt is a dr. Mondanom se kell, hogy 38 vagyok és még mindig nincs dr.

Egy ideig minden kiválóan ment. Szuper volt suliba járni szombatonként: új emberek, új impulzusok. A tanulás jól ment, annak ellenére, hogy két helyen dolgoztam. A kreditrendszernek hála, ha volt egy kis zökkenő, azt a következő félévben helyreráztam.

Aztán beköltözött az életemben az első gyermekem. Nagyterhesen vizsgázni járni kétélű dolog. Volt, aki már amikor az ajtóban meglátott közölte, arra ugyan ne számítsak, hogy azért, mert terhes vagyok átenged, de volt, aki csakis azért engedett át, mert arra a kérdésre, hogy vissza tudna-e jönni még a jövő héten, mert ez nagyon gyengére sikerült, csak azt tudtam mondani, én ugyan nem, legkésőbb holnap után tuti szülni fogok.  A kis srác a vizsgaidőszak utolsó napján meg is született.

A következő időszak is zökkenőmentesen telt. Jó gyerek volt, viszonylag jól aludt, úgyhogy nagymamai segédlettel szépen tudtam készülni és vizsgázni. Nem is volt lemaradásom.

Az utolsó félévben szépen megírtam a szakdolgozatot. A gyerek délután és éjszaka aludt én meg írtam. Aztán úgy döntöttem, nem hajtom magam agyon, nem kell nekem ezzel az államvizsgával úgy sietni. Szépen elhalasztom egy fél évvel, addig nyugodtan felkészülök. Minden szuper lesz. Na persze, tervezni lehet, de minek, az élet úgyis elintézi.

Szóval, vége lett a nyárnak, gondoltam ideje belehúzni, ha novemberben államvizsgázni szeretnék. Neki is duráltam magam a feladatnak, de valami nagyon furcsa volt. Nem ment a tanulás, egyszerűen nem bírtam ébren maradni. Semmilyen napszakban sem, úgy meg azért elég nehéz okosodni. A napok elsuhantak, az anyaggal semennyire nem haladtam, a nőgyógyász viszont gratulált: hűha, hűha jön a tesó…  Hányni nem hánytam, de lehet, hogy csak azért, mert átaludtam az első három hónapot. A vizsgaidőszak szépen eljött, majd nélkülem el is ment. Na, nem baj, majd a következő.

A következő sem volt az én időm. A felkészülés időszakában, leginkább lakásfelújítást és költözködést koordináltam, értsd ez alatt: idegbajosan noszogattam mindenkit, hogy igyekezzen már, mert mi van, ha előbb jön a bébi. Küzdöttem egy két évessel meg a dackorszakával és ide-oda cipelgettem nagy boldogan a nagy hasamat. Tényleg boldog voltam és nem érdekelt, hogy nekem valaha volt más célom is az életemmel. Akkor ott olyan volt, mintha az életnek semmi más értelme nem lenne, minthogy gyereket várjon az ember. A második a vizsgaidőszak első napjaiban érkezett, és semmi kedvem se volt egy pár hetes gyerekkel vizsgára szaladgálni, úgyhogy engedtem, hadd menjen.

A következő félévben már végig se gondoltam, hogy hogyan legyen. Teljesen természetes volt, hogy nem államvizsgázom. Ott volt egy féléves, meg egy két és fél éves gyerek, a háztartás meg némi otthon végzendő munka. Elkezdődött a hozzátáplálás meg a fogzás, este az altatáskor én is kidőltem. Eszembe se jutott tanulni. Ha volt egy kis időm és nem aludtam el, ostoba sorozatokat bámultam, és ez teljesen boldoggá tett.

Aztán egyik este, amikor vasalás közben néztem a Dr. Csont valahányadik évadát, belém csapott a villám. Mi a jó francot csinálok én?  Vasalok és sorozatot nézek. Ez most komoly? Ezzel töltöm az életemet, amikor az államvizsgára is tanulhatnék. Amikor küzdhetnék, hogy elérjem a célom, és az én nevem előtt is ott virítson a dr.

Ami ez után jött, nem volt vidám. Rengeteg szervezés, bűntudat, hogy nem látom el rendesen a háztartást, és amikor csak bírom, lepasszolom a gyerekeimet. A végkimenetel siralmas volt. Négy vizsgából csak egyre tudtam felkészülni és azon is megbuktam. Utána az előző hetek feszültsége, a sok felgyülemlett bűntudat és a kudarc egyszerre jött ki egy olyan mini idegösszeomlás-féle formájában. Bevallom én akkor ott feladtam. Úgy éreztem ezt én már nem bírom teljesíteni, mindenkinek jobb, ha lemondok erről az álmomról.

De, ahogy telt az idő, egyre csak motoszkált benne az érzés. Miért nekem kéne lemondanom, miért nekem kell mosással, vasalással, főzéssel és takarítással töltenem az időmet. Én nem ezt akarom, utálom a házimunkát, főzni is utálok. Újraterveztem. A nagyobbik elkezdte az ovit, a kisebbiket pár órára elvállalta Anyukám. A ruhák vasalatlanul kerültek a szekrénybe, a hűtő megtelt félkész vagy kifőzdéből származó kajákkal, a porcicák hömpölyögtek végig a porlepte lakáson.

Bevallom, a felkészülés legelején teljesen ki voltam bukva, csak arra tudtam koncentrálni, hogy ez nekem nem megy. Rémálmaimban vasalatlan ruhakupacok és mirelit pizzák üldöztek. Ha nagy kínnal és erőszakkal kiparancsoltam mindkét gyereket a játszótérre a nagymamával, hogy legyen egy óra tanulni, abból képes voltam húsz percet bőgéssel tölteni, hogy milyen rettenetes anya is vagyok, mert kizavarom a síró-rívó gyerekemet, pedig ő nem akar menni.

Aztán belejöttem, bár a bűntudat nem múlt el. Rémes anyának és háziasszonynak éreztem magam, de már erősebb volt az akarás. Hogy én akarok valamit, én akarom azt a diplomát és ezért most másnak is áldozatot kell hozni. A jeggyel nem büszkélkedem, de november 13-án egy vizsgával közelebb kerületem a célhoz. Már csak három van hátra…