A 2012-es Terézanyu pályázaton ezekről a tabukról írták meg történeteiket az anyukák, több száz nő vallott arról őszintén, hogy gyökeresen megváltozott az élete a gyermekvállalással. A pályázatra beküldött legjobb írásokat nálunk is elolvashatjátok hétről - hétre. Íme egy újabb kiemelkedő írás:
Nagy Ágnes: Nyílt levél a gyerekeim apukájának
Kedves M.
Ez a levél Neked szól, az elmúlt évekről, de legfőképp Rólam. Lehet, hogy untatni fog, lehet, hogy számodra nem jelent semmit, de úgy gondoltam, jobb, ha elmesélem, mi játszódott le bennem az elmúlt időszakban, s mi késztetett arra, hogy idáig jussunk.
Soha nem tervezgettem az esküvőmet, mint a többi kislány a suliban. Nem akartam hófehér, habos ruhás királykisasszony lenni, akit mindenki csodál és irigyel azon az egy napon. Nem is nagyon tervezgettem semmit: sem az életemet, sem a leendő férjem jellemét, sem a gyerekeim számát, csak boldog és elégedett akartam lenni. Keszekuszán éreztem magam egész tini koromban, még a húszas éveimben is, és csak azt az egyet tudtam biztosan, hogy harminc fölött áll nekem a világ.
Buliztam, dolgoztam, színházba, moziba, partira, nyaralni és kávézgatni jártam a lányokkal, és nagyon jó volt minden. Minden napomat, minden percemet magamra pazarolhattam, és az idő, ahogy a pénz is, szétfolyt az ujjaim között. Kapkodtam utána, de már messzire szaladtak az évek, a nyomukat sem tudom már felfedezni.
Közeledett a harminc és te beléptél az életembe. Szerelem volt az állandó érzelmi hullámvasút minden szépségével és fájdalmával együtt. Jövőkép az nem volt benne. Akkor fel sem fogtam, nem is láttam, hogy a pillanatnak élsz, akárcsak én. És akkor egy pillanat alatt megfordult a világ.
Babát vártam. Nem gondolkodtam, csak sodródtam. Majd lesz valahogy, gondoltam. Valahogy lett bababútor, babakocsi, kisruha és cumisüveg. Te külföldön dolgoztál, és én egyedül maradtam. Cipeltem a súlyomat, a magányt, mivel a füstös kávézókból kiszorultam, ahogy a pesti éjszakából is. Barátnőim nem értették az életemet, fehér hollóvá váltam köztük. Aztán elvesztetted a munkád és hazajöttél, de inkább tehernek, mint segítségnek. Egyedül mentem a kórházba az utolsó hónapban is busszal, metróval, mert téged idegesített a kórház és a júliusi hőség. Én boldogan mentem, mert hallottam a baba szívverését. Másnap aztán meg is született.
Nem jött könnyen az anyaság. A pelenkát sem tudtam, honnan kell nézni, a fürdetés is kínszenvedés volt, de a szoptatás emberfeletti boldogságot okozott, állítólag a hormonok miatt, szerintem inkább a közelség az oka. Te ismét elmentél dolgozni külföldre, és nekem új babám lett. Nem nyelvbotlás volt ez. Én akartam, az enyém lett. Az egész életem az anyaság köré szerveződött. Mondhatnám, hogy én lettem „a nagy magyar anya”, aki feláldozza életét az anyaság oltárán, aki teljesen a gyerekeiért él, aki a felnőtt társaságot is kirekesztette az életéből, mert akkor akár pillanatokra is elszakították volna a kislányaitól… de nem mondhatom, hogy ez áldozat volt. Én választottam. Ahogy azt is, hogy elhagylak. Azt hitted, pénzen meg tudsz venni. Ha egész nap otthon lehetek főállású anyaként, az engem kielégít. De egy idő után nem elégített ki. Mert igaz, hogy Anya voltam, de független nő is, aki önmegvalósít. Egyik út az anyaság. De más út is kell, hogy legyen.
És akkor ismét fordult egyet a világ.
A mulya, betokosodott „én” fellázadt és azt mondta, elég. Keserves évek következtek. Az a fránya világválság is pont akkor jött. Kétgyermekes, diplomás, egyedülálló anya, aki az elmúlt nyolc évben nem dolgozott, ugyan kinek kellene? Úgy kidobtak mindenhonnan, ahogy kellett. Aztán te is eltűntél. Megsértődtél a lázadó exedre. Több mint egy évig nem hallottunk felőled. Se pénz, se posztó, ugyebár. Még az önkormányzat szociális osztályán is azt mondták, hogy jobb, ha nem kérek semmit, mert az, hogy két gyerekkel élek 29.600 forintból havonta az nem életszerű, még a végén elveszik a gyerekeket. Szépen vagyunk, gondoltam, de akkor sem adom fel. Küzdeni kell? Küzdök. Élni akarok úgy, hogy példát mutassak a lányaimnak? Úgy fogok élni. És küzdöttünk. Hosszú volt és keserves, de mulatságot is tudtunk néha csinálni belőle.
És akkor éreztem, hogy valóban harminc felett élek. Mert volt értelme élnem. Lett célja az életemnek, és soha nem voltam egyedül (ahogy most is itt ugrálnak és csacsognak körülöttem, hogy alig tudom, mire gondoltam az előző pillanatban). Mindig ott állnak mellettem, mindig segítenek, mosolyt csalnak az arcomra. Igaz, hogy az elmúlt három év alatt teljesen megőszültem, pedig még 40 sem vagyok, de mégiscsak én vagyok számukra a legfiatalabb, legokosabb és legszebb anya a földön.
Néha nehéz egyszerre anyának és 100 százalékos munkaerőnek is lenni, de megoldható. Vannak még feladatok, például, hogy a férfi-figurát is megismertessem velük, mert az hiányzik nekik, de én még erre nem állok készen. Még mindig anya vagyok és csak másodsorban nő. És ez nem jó. Ezen még dolgoznom kell, de mivel lányaim vannak, és már erősen megmutatkozik bennük a nő, velük ezt is újra tanulhatom. Ez lehet, hogy bután hangzik, pedig sok mindent tanultam tőlük, sok fontos dolgot. Például a jövőtervezést, a környezetvédelmet, a tanulásba való befektetést, a játék izgalmát, az önfeledt nevetést, a pillanatok átélését és megélését.
Nem azt mondom, hogy az élet habos torta. Mert nem az. Néha elveszek a sok apróságban, csak folynak a napok egymás után, de aztán a gyerekek az orromra koppintanak és számon kérik a varázslatot. Együtt éljük át az élet varázslatát, és ezt köszönöm neked, köszönöm a gyerekeket neked. Elmentél és itt hagytál minket, sok ismerősöm belerokkant a gyerek egyedül nevelésébe, nekem kettő van, és nemhogy nem rokkanok bele, szárnyakat kapok tőlük, általuk. Nem tudom, hogyan és miként, de így van.
Nem terveztem családot, sem gyereket. Nem terveztem karriert sem. Nincs is karrierem. Sokat küzdöttünk az életért és egymásért a világgal és egymással, de nem cserélném el senkire és semmire. Lehet, hogy másként csinálnám, ha újrakezdhetném, de az biztos, hogy csak velük.
Sok szeretettel:
Á.
...........................
Jövő héten folytatjuk.
Ha nem várnál addig: látogass el máris Terézanyuhoz!
Az Aranyanyu díjra nevezted már kedvenc doktornődet, vagy pedagógusodat?
