Miért beszélgessünk óvodás gyermekünkkel?
Ha a kisgyermekkel való beszélgetés hatékony módszereit keressük, érdemes elsőként ezt a kérdést tisztázni. Egyből látni fogjuk, hogy milyen sokféle szempontból van kardinális szerepe a közös beszélgetésnek. Íme néhány ok:
-
- Megtudhatjuk, hogy mi minden történt aznap/mostanában gyermekünkkel;
- Időben megtudjuk, hogy másnap mit kell vinni az oviba?;
- Bepillantást nyerünk az érzéseibe, gondolataiba, az őt foglalkoztató dolgokba;
- Ezzel kifejezésre juttatjuk, hogy érdeklődünk iránta, fontos nekünk – figyelünk rá;
- Lehetőség a meghitt kapcsolódásra, közös élményre;
- Kiderül, ha érzelmi támogatásra vagy a segítségünkre van szüksége;
- Fejlődik a beszédkészsége, szókincse;
- Fejlődnek a kognitív funkciói: a gondolkodás, megértés, absztrakció, logikai készség;
- Fejlődik a figyelem és memória készsége;
- Fejlődik a kreativitása, képzelete;
- És mindenekfelett: a mostani beszélgetések mélyítik el a köztünk lévő bizalmas, bensőséges viszonyt, ami hosszú távon megalapozza, hogy gyermekünk kiskamasz, sőt akár kamasz korára is megőrizze közlékenységét, nyíltságát. Akinek van kamasz gyereke, pontosan érti, miről beszélünk...
“Hallgasd úgy, hogy elmesélje”
A fenti megfogalmazás egy zseniális gyermeknevelési könyv címéből származik, amit csak ajánlani tudunk minden szülőnek. A tanácsuk ezen fele lényegében az aktív figyelemről szól, amit gyermekneveléstől függetlenül is érdemes elsajátítanunk, ha tartalmas emberi kapcsolatokat szeretnénk az életünkben.
Amikor gyermekünkkel beszélgetünk, csak őrá figyeljünk, akkor is (sőt, akkor főleg), amikor magától mesél. Ez nem jelenti azt, hogy közben ne pucolhatnánk sárgarépát, ha az élet úgy kívánja, de attól még rá és a mondandójára fókuszáljunk. Ne essünk abba a hibába, hogy elengedjük a fülünk mellett, felületesen hümmögve néha, hadd mondja, miközben a gondolataink egészen másutt járnak. A kisgyerek ezt igen hamar megérzi – épp úgy, ahogy mi is, ha velünk történik hasonló –, és amiként mi is rosszul éljük meg az ilyesmit, benne is csalódást kelt, ha nem igazán figyelünk rá. Ezzel akaratlanul is azt kommunikáljuk gyermekünk felé, hogy nem fontos nekünk, vagy legalábbis az, ami vele történt, ami foglalkoztatja, amit érez, és nem érdemes megosztania velünk az élményeit. Ha gyakran éli meg ezt, előbb-utóbb leszokik a spontán mesélésről, és később már harapófogóval sem tudjuk majd kihúzni belőle, hogy mi volt például az iskolában, a táborban vagy egy buliban.
Ha mesélés közben nem érzi részünkről a valódi érdeklődést, arra is van esély, hogy rendetlenkedéssel, hangos hisztivel vagy akár agresszióval próbálja magára vonni a figyelmet – amiből már aligha az a beszélgetés alakul ki, ami bármelyik félnek is kellemes lenne. Ha pedig a kisebb-nagyobb problémáira, sérelmeire vagy félelmeire is rendszeresen érdektelenséget vagy elbagatellizálást tapasztal, abból azt tanulja meg, hogy hiába fordul hozzánk támogatásért, nálunk nem talál rájuk feloldást. Ez hosszú távon súlyos bizalomvesztést és bezárkózást okozhat, amit már nagyon nehéz később felülírni, főleg segítség nélkül. Az örömeit és bánatait is megtartja inkább magának, és segítségért sem hozzánk fog fordulni, ha baj van - pedig egy kisgyereknek nagyon nehéz egyedül megbirkóznia a belső feszültségekkel, hiszen nincsen még megfelelő eszköze ezek kezelésére.
Közös tevékenységgel oldjuk meg a nyelvét
Nem minden gyerek szeret mindig spontán csacsogni, a befelé forduló, érzékeny gyerekek pedig különösen hajlamosak lehetnek arra, hogy a problémáikat, bánatukat, apróbb-nagyobb sérelmeiket magukba fojtsák. Ha ilyesmit tapasztalunk, ne nyaggassuk a gyereket azzal, hogy mondja el, mi történt, mi bántja, ha nem akarja, mert ez jó eséllyel a visszájára fog elsülni. Ehelyett közös tevékenykedéssel teremtsünk olyan helyzetet, amiben feloldódik: gyurmázzunk, gyöngyözzünk vagy kérjük meg, hogy segítsen a konyhában, és csak mintegy mellékesen kezdjünk el közben beszélgetni. Miközben a közös feladat leköti a figyelmét, szinte automatikusan válaszol a kérdésekre, amelyekkel kapcsolatban más körülmények között nem biztos, hogy kitárulkozna, és lassan talán mesélni is kezd. Erre még tökéletesebb valami olyan kézműves játék, amiben ő irányíthat, és mi asszisztálunk neki, kiváló például a HAMA gyöngyökkel való kirakó, ami a kézügyességet és kreativitást is fejleszti – melyik gyerek ne örülne, ha anya vagy apa a keze alá dolgozik, szedegeti neki a kérése szerinti színű gyöngyöket, és neki csak ki kell rakni az ízlése szerinti képet?
Célravezető az is, ha bevetünk egy egyszerű szerepjátékot: vegyünk elő két plüssállatot vagy kesztyűbábot, vagy adhatunk a kicsire szerepjátszó fejmaszkot, és a figurák bőrébe bújva óvatosan haladva kipuhatolhatjuk, mi történt gyermekünkkel aznap. Sok szakkönyv megerősíti, hogy a gyerekekkel milyen jól lehet észrevétlenül elmondatni olyan történeteket, amelyeket egyes szám első személyben nem mesélnének el (bár velük történt meg), de a kiscicával, az elefánttal vagy a gonosz rókával megtörténhet, elmondható. Bábok helyett jók erre a Holztiger állatfigurák is, és sokat segíthetnek ebben az érzelemkifejező eszközök, nagyszerű hozzá például az érzelem baba vagy a mesélő játékok.
Fontos, hogy a feltett kérdéseink legyenek konkrétak (például Mit evett ma ebédre ez a kiscica?, Játszott ma is ez a kisfiú a kukásautóval?), mert ezekre könnyebb válaszolni, és így lassan megoldódik gyermekünk nyelve.
Kivételesen jó beszélgetési lehetőséget biztosít a képeskönyvek és a diafilmek nézegetése. Miközben a szülő mesél, maga a történet és a képek beindítják a gyerek fantáziáját és saját élményeit - adjunk teret annak, hogy ő maga is mesélhessen és beleszőhesse történeteit, gondolatait a mese folyamába. Ugyanakkor ezek mind jó apropót adnak arra is, hogy egy-egy beszúrt kérdéssel, témafelvetéssel bármilyen irányba elvigyük a beszélgetést. De persze mindeközben ne felejtsünk el őrá hangolódni, rá figyelni.
Segítsük a visszajelzésünkkel
Az aktív figyelem persze nemcsak hallgatásból és bólogatásból áll: fontos a verbális visszacsatolás, illetve az, hogy segítő kérdésekkel továbblendítsük a beszélgetést. A visszacsatolás valójában annak megerősítése, hogy jelen vagyunk a folyamatban és figyelünk: ez további mesélésre bátorítja gyermekünket. Ezt rövid érzelemkifejező szavakkal is jelezhetjük (Nahát!, Tényleg?, Ez nagyon vicces lehetett! stb.), vagy a részletekre vonatkozó, egyszerű érdeklődő kérdéseket is közbeszúrhatunk (például: Milyen színűre festetted a házat?, És te mit mondtál erre neki?, És aztán mi történt?, stb.). Ezek nem azt a célt szolgálják, hogy más irányba tereljük a beszélgetést, inkább csak segítenek kicsit strukturálni, mederben tartani azt, ami a gyermek gondolkodási, logikai és beszédkészségét fejleszti. Ezenkívül jelzik számára a figyelmünket, továbbá megtanulja, hogy neki is tekintettel kell lennie a hallgatóságára.
Hogyan kérdezzük gyermekünket?
Néha bizony nem olyan könnyű szóra bírni gyermekünket.
Ne kövessük el azt a hibát, hogy:
- rutinszerű, túl általános kérdéseket teszünk fel: például, Mi volt ma az oviban? Egy ilyen kérdésre még egy felnőttnek is nehéz válaszolnia, hiszen 8-10 óra eseményeit kellene hirtelen szelektálni és rendszerezni, meg még szavakba önteni, ráadásul nem is jelez őszinte érdeklődést;
- egymás után bombázzuk vallatásszerű, esetleg burkolt felelősségre vonást tartalmazó kérdésekkel, holott már az elsőkre sem tudott vagy akart válaszolni (Megetted az ebédet?, Voltatok az udvaron?)
- elbagatellizáljuk a problémáit, közhelyes tanácsokkal szereljük le (Katonadolog!, Miért nem védted meg magad?!)
Ehelyett vessük be a korábban ismertetett szerepjátszós vagy együtt ténykedős módszereket, és közben alkalmazzuk az aktív figyelem, a segítő kérdések, a pozitív visszacsatolás és az érzelmi megerősítés technikáit, hogy érezze: figyelünk rá, fontos nekünk ő és amit mond, és komolyan vesszük a megéléseit.
Szponzorált tartalom
