Az idén negyedik alkalommal meghirdetett Terézanyu pályázaton közel 400 nő osztotta meg személyes történeteit az anya-lánya kapcsolat színéről és fonákjáról. A díjazott és kiemelt pályázatokban a szigorú és érzelmeiket elfojtó anyák, a boldogtalan mártírok, a szenvedélybetegek vagy a családon belüli erőszak elkövetői és áldozatai éppúgy megjelennek, mint az ugyancsak sokat megélt, de ma már harmonikus kapcsolatokban élők.
A pályázatra beküldött legjobb írásokat nálunk is elolvashattátok hétről - hétre. Sorozatunk zárásaként egy olyan írást mutatunk be, mely a pályázaton nem ért el kiemelkedő eredményt, de témáját tekintve egyedülálló, valóban tabukat döntögető mű.
Figyelem! Az alábbi írás érzékenyen érinthet, felzaklathat, főleg, ha éppen babát vársz. Fontold meg, hogy tovább olvasol-e!
Anna: Anyu, hadd meséljek a lányomról!
Anyu, gyere, ülj ide mellém, és fogd meg a kezem! A lányomról szeretnék beszélni Neked! Nem, most nem Sáriról, hanem Eszterről akarok mesélni.
Tudod, amikor Eszter megszületett, azt gondoltam, hogy ő a legtökéletesebb baba, akit valaha is láttam! Az újszülöttek általában nem szépek, de Eszter gyönyörű volt. Fogtam a karomban a 2 kilós kis testét, és gyönyörködtem. Anyu, én olyan büszke voltam rá! Sajnos nem tudok fényképet mutatni róla, de el tudom mesélni, milyennek láttam. Sűrű, fekete haja, kerek, békés arcocskája és széles arccsontja volt; nagyon hasonlított a nővérére. Eszternek mondjuk vékony kis szájacskája volt, nem úgy, mint Sárinak, aki az én húsos ajkaimat örökölte. Tudod, Eszter tényleg tökéletes volt.
Tökéletes, de halott.
Miközben a könnyeimtől alig láttam, nem tudtam levenni róla a szemem. Csak néztem őt, és arra gondoltam, hogy most minden vonását olyan erősen bele kell égetnem az elmémbe, amennyire csak lehet. Most kell megjegyeznek a bőrének az illatát és érintését, mert ez az első és utolsó alkalom, hogy a kezembe tarthatom őt. És Anyu, én össze-vissza puszilgattam az arcát –még langyos volt a bőre-, mert azt szerettem volna, ha így megy el tőlem.
Anyu, szerinted tudta a lányom, hogy mennyire szeretem, mennyire várom, mennyire akarom őt?
Anyu, be kell vallanom Neked, hogy ha akkor alkut köthettem volna az ördöggel, cserébe Eszter életéért, megtettem volna. Azt kívántam, bárcsak én haltam volna meg. Tudom, hogy haragudtál volna rám – talán jogosan -, de Anyu, kérlek értsd meg! Te is tűzbe mennél értem: én is ugyanezt éreztem! Azt hittem, rossz anyja voltam ennek a kislánynak, mert nem tudtam neki életet adni. Mert nem vettem észre, hogy rosszul érzi magát a méhemben, és a hely, amelynek mindentől meg kellett volna óvnia, megölte. Igen Anyu, magamat hibáztattam, mert ha fizikai oka nem volt a halálának, akkor minden bizonnyal valami magasztosabb erő vette el tőlem a gyerekemet! Ne mondd, hogy ez nem igaz, Anyu, ezt nem tudhatod! Én sem vagyok tökéletes, követtem el hibákat az életemben, amelyekért lehet, hogy Eszter halála volt a büntetés! Hát milyen anya vagyok én: gyerek nélkül?
Azt mondod, ez hülyeség, és mégis jó anya vagyok? Anyu, annyira idegesít, hogy állandóan ellent mondasz nekem! Miért gondolod, hogy mindent tudsz rólam, miért gondolod, hogy nem vagyok rossz anya?! Mert annak ellenére, hogy az egyik lányom meghalt, a másikért talpra tudtam állni? Ó, Anyu, be kell vallanom, az első időkben meg sem láttam az élő lányomat! Eszter minden gondolatomat, minden tettemet kisajátította! Csak Eszter létezett, mert nem létezett.
De Sári csodálatos volt: a maga 4 fiatal kis évével jobban megértett engem, mint én magamat. Kézen fogott az empátiájával, és azt mondta: „gyere, Anya, játszunk tovább!”. És én ránéztem a másik lányomra, aki tele volt energiával, olyan őszinte, tiszta élni akarással, amilyennek csak a gyerekek bírnak, és engedtem, hogy játszunk tovább. Akkor megértettem: bárki bármit is mond, nekem két lányom van. Sári, akivel játszhatok, és Eszter, akire gondolhatok. Úgyhogy Anyu, ne mondd nekem, hogy kijöttem a gödörből, mert én egyedül sehova nem mentem. A másik lányom hozott ki onnan!
Tudod, Anyu, Eszter halála óta eltelt 15 és fél hónapban sokat gondolkodtam az életemen. Még Rád is dühös voltam néha, mert miért adtál nekem ilyen életet? És miért nem mondtad el az elején, amikor még nekem nem volt lányom, hogy micsoda iszonyatos kín elveszíteni egy gyereket? Pedig Te sajnos tudtad… Anyu, azt gondoltam, hogy ha igazán törődtél volna velem, erre felkészíthettél volna, hogy én dönthessem el, akarom-e vállalni ezt a kockázatot? Aztán eszembe jutott, hogy ha Eszter nem lett volna, akkor talán nem tudom meg, milyen szörnyű ez a fájdalom, de akkor azt sem tudnám, hogy mennyire lehet szeretni őt! Nem annak örülök, hogy meghalt, hanem annak, hogy ő megtörtént velem!
Anyu, tudod, azt hiszem, még meg sem köszöntem, hogy nem szóltál előre. Anyu, köszönöm, hogy sosem kérdőjelezted meg az érzéseimet, nem mondtál olyanokat, hogy „majd lesz másik gyereked!”, vagy „szedd már össze magad, nem bőghetsz örökké!”. Ha arra volt szükség, csak csendesen odajöttél és átöleltél, de ha úgy érezted, tudsz valamit mondani, valami vigasztalót, akkor megtetted! Anyu, köszönöm, hogy Tőled soha nem kellett bocsánatot kérnem a gyászom miatt! És Anyu, köszönöm Neked az életemet. Igen, pont ezt az életet, Sárival, Eszterrel és Eszter nélkül!
Anyu, azt hiszem, most már nem kell aggódnod miattam, mert jól vagyok. A lányaim a helyükön vannak: Sári a karomban, Eszter a szívemben. Tudod, Anyu, mit jelent az Eszter név? Azt, hogy „csillag”. Szerintem ez nagyon találó, mert Eszter valóban olyan, mint egy csillag. Nappal nem látjuk, nincs velünk, de tudjuk, hogy ott van. És minden éjjel, amíg világ a világ, pontosan ugyanazt az utat járja be az égen, bekacag az ablakon, és kicsit meghint minket a fényével. Olyan szép, olyan békés, olyan tökéletes! Az én kislányom!
Anyu, ugye kijössz velem a temetőbe? Igen, szerintem is vigyük ki Sárit is!
Forrás
Sorozatunk véget ért.
Ha az írásokat újra elolvasnád, látogass el máris Terézanyuhoz!
