Nagyon nem estem kétségbe, mert a biztos, ami tuti alapon beírattam a gyermeket, így a neve rajta volt a felvettek listáján, és amikor a kezdés előtti héten beestem, sűrű bocsánatkérések közepette, kedvesen fogadtak. Megnyugtattak, hogy az új szabályozás, a kerületi óvodák összevonása miatt, még csak az első héten osztják a nyilatkozatokat és a csekkeket. Nem késtem le semmiről. Kaptam listát, egész rövidkét, nem lesz gond a beszerzéssel. Megmutatták a csoportszobát, a kis mosdókat, vécéket, a szekrényeket. A dolog pikantériája, hogy harminc valahány éve én is pont ebben az óvodába jártam. Ezen jót mulattunk az óvónőkkel, hogy akkor biztos ismerősek az öltözőszekrények, mert azokat azóta sem cserélték.
Az óvó nénik kedvesek voltak, meg is nyugodtam. Egy olyan ember, akinek akkor is mosolyog az arca, amikor amúgy nem, csak jó ember lehet. Későn érkezőként két „fiús” jel maradt, abból kellett választanom. Tekintettel arra, hogy teknőst nem tudok, maradt a dominó. Tettem egy apró kísérletet, hogy nem lehetne-e tűzoltóautó – gondoltam, ezzel bevágódok a gyermekemnél, aki képes hosszasan érvelni, miért is kéne megvennem neki, a 19. tűzoltóautót, és ha már olyan gaz vagyok, hogy nem veszem, legalább méltóztassak a télapónak írni az ügy érdekében – de kategorikus nem volt a válasz.
Biztattak, hogy higgyem csak el, a jelenleg fotoszintetizáló gyermekem elkezd majd rendesen enni, az aki, ebéd után még csak vízszintes testhelyzetet sem hajlandó felvenni, idővel délután újra aludni fog, a döcögős beszédfejlődése szárnyakat kap és olyan dolgokat is meg fog csinálni önállóan, amikre még álmomban sem számítottam. Elhessegettem, a gyermek bent bömböl, én meg kint sírok rémképet és egész lelkes lettem. Szuper jó lesz neki ez az óvoda dolog.
Hála a lelkes nagymamának, aki két nap alatt legyártotta a ruha- és tornazsákot és a teljes ősz/téli kollekciót dominósra hímezte pikk-pakk készen lettünk.
Az óvodáról szóló párbeszédeink szépen finomultak. Pár hónappal ezelőtt az intézmény puszta említésére a nem, és a továbbiakban erről a lehetőségről ne is beszéljük volt a válasz. Később egyszerűen szelektíven süket lett a témára. Aztán megtört a jég. Amikor kiegyeztünk az ebéd után érted megyünk a kistesóval variációban egészen felengedett. Az utóbbi két hétben visszatérően három kérdés izgatta, ezeket beszéltük át újra és újra. Lesz-e tűzoltóautó? Lesz. Segít-e az „osonéni” levenni, felvenni, bekötni, kivenni, berakni? Segít (remélem). Ott kell-e aludni? Nem.
Bennem más kérdések is motoszkálnak. Segítenek-e neki azokban a dolgokban, amikbe segítségre szorul? Be tud-e illeszkedni? Lesz-e elég türelem, hogy kivárják a mondandóját, amikor olyan izgatottan akar valamit közölni, hogy nem jönnek a szavak? Lesz-e barát, aki hajlandó tűzoltósat játszani unos-untalan? Szeretve lesz-e?
Minden szembejövő „Hogyan kezdjük az óvodát” írást elolvastam. Abban mindegyik megegyezett, hogy az a fontos, hogy ne izguljunk, legyünk következetesek és akkor a gyerek is rendben lesz. Puff neki. Könnyű ezt mondani egy olyannak, aki zsigerileg izgulós és a következetességért, mint áhított célért minden nap harcba indul, aztán az esetek többségében csúfos vereséget szenved. Akkor már nem csak az ovi miatt izgultam, hanem amiatt is, hogy izgulok és ezzel még ártok is. Éreztem, hogy ez így nagyon nem lesz jó, ezért úgy döntöttem inkább őszinte leszek. Elmondtam, hogy a mama izgul az óvoda miatt, mert ez egy új és klassz dolog lesz az életünkben, és előfordul ilyenkor az emberekkel, hogy izgatottak. Remélem megértette.
Az első nap reggel magunkhoz vettük az ovis pakkot és nekivágtunk. Jól kezdődött. Nagy volt a nyüzsgés és az izgalom. Elhelyeztük a holmit, kitöltöttem, aláírtam, amit kellett, megkerestük a megkeresni valókat, felmértük a terepet. Az új szülők az az új gyerekekkel jobbra-balra topogtak, hogy akkor most hogyan is, mit is kéne. Hiába, ilyenek ezek a nehéz kezdetek. Gyermekem nem nagyon érezte feszélyezve magát. Nézelődött, barátkozott, felfedezett. Dagadtam a büszkeségtől, de közben a szomorúság és a meghatottság kapargatta a torkomat. Nem sírtam pedig meg voltam hatódva, hogy lám-lám, nem is olyan rég még pelenkáztam, szoptattam, babusgattam ezt a kis krapekot, most meg már lesz egy külön élete, nélkülem. Új időszámítás kezdődik…
- A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges