Ma a halál gyakran nem is otthon következik be, hanem a kórházban, ahol lehet, hogy nincs lehetőség bent lenni, vagy pont akkor nincs a beteg mellett senki, hiszen a kórházi személyzetnek szintén véges a kapacitása. Betegtől betegig rohanva nincs idő ott üldögélni a haldokló ágya mellett és fogni a kezét, vagy beszélgetni. (És talán azt gondolhatjuk, hogy nekik ez már rutin. De nem így van.)
Annyira eltávolodtunk a haláltól, félünk, a saját veszteségünkkel foglalkozunk, hogy fel sem merül bennünk, hogy ott lenne a helyünk a szerettünk mellett. A gyerekeinket pedig végképp óvni akarjuk.
A helyzet kettőssége, hogy ugyanakkor itt a Halloween az új szokásokkal, és simán lepedőbe bújunk, csontvázas ruhát húzunk, vagy csontvázat, szellemet akasztunk a bejárathoz... és ezek még az enyhébb verziók. Külföldi képeken, filmekben simán megjelennek a horror szerű díszletek is.
A halál nem ugyanaz, mint a halál jelképe.
Egy műanyag csontváz nem kér tőlünk semmit. Egy haldokló ember mellett viszont szembe kell néznünk a saját félelmeinkkel, a tehetetlenségünkkel és azzal, hogy egyszer mi is sorra kerülünk. A Halloween biztonságos távolságot kínál: borzonghatunk úgy, hogy közben nem kell valódi veszteséget átélnünk.
Na de mi a helyzet valóban a haldoklással és a halállal? Mi történik akkor, amikor közvetlen közelből a saját bőrünkön és érintettségünkön keresztül tapasztaljuk meg az elmúlást?
Tulajdonképpen semmi és minden. Megfoghatatlan és nehezen magyarázható. És a folyamat végén ott vannak a legmagasabb szintű rezgések... a szeretet és a hála.
A családi legendárium szerint a nagyszüleim úgy mentek el, hogy megvárták, amíg a családtagok hazaindultak, sőt még a nagybátyjám is így tett. Ezt csak kívülről láttam, aztán volt olyan nem ennyire szoros kötelék a családon belül, ahhol közelebb és egyre közelebb kerültem. Amikor a kórházban a haldokló azt kérte, hogy én etessem, vagy másik esetben, amikor forgatókönyv szerint történtek az események és volt lehetőség előtte megbeszélni, átbeszélni dolgokat, majd elbúcsúzni és néhány mondatban bíztatni a távozni készülőt... aztán egy otthoni búcsú, ahol a kezét fogtuk a nagypapának, aki egyetlen sóhajjal "adta meg magát a teremtőjének". Ekkor fogadtam meg, hogy innen én bárkinek fogom a kezét, aki szeretné.
Amikor az anyukámra került a sor, nem volt kérdés... akkor kimondtuk a nővéremmel, hogy megszakítjuk ezt a sort és ottmaradunk. Tudom, hogy fentről súgtak, hogy mit kell tenni... el tudtam/tudtunk mindent mondani, hogy tudjuk, hogy szeret, mi is szeretjük, hogy mi minden volt jó, hogy ha volt bármi amivel vétettünk bocsánatot kérünk, ugyanígy meg is bocsájtunk, ő is bocsásson meg saját magának és hálásak vagyunk mindenért... hogy menjen, legyen bátor, elfogadjuk, hogy így döntött és üdvözlünk mindenkit a túloldalon, az ősöket és a "szőrös gyerekeket" is. És tudom, hogy hallott, mert a szívmonitort láttuk...és bár már egyéb testi jeleket nem tudott adni, a szívverésével az utolsó másodpercig reagált egy-egy mondatunkra hatalmas görbéket produkálva. Hálás vagyok, hogy ott lehettem, hogy átélhettem, hogy nem volt egyedül. Hogy akkor az intenzíves orvos adott rá lehetőséget és zavartalanul "megélhettük" az utolsó perceket. Hogy a doki még utána is velünk volt ebben a hatalmas "energiaburokban"... még oda tudtunk lépni, megsimogatni, hiszen a "sejtjei" még éltek, hogy hagyott időt elszakadni....
(Feltéve, ha ők is ezt akarják! Mert a következő családtagunk egyszerűen annyit mondott: Jól van már! - és befordult a fal felé, hogy menjünk haza. Ezt is el kell fogadni.)
Aztán valahol hallottam a hawai hoʻoponopono 4 lépésőről, ami nagyon hasonló:
- Sajnálom
- Kérlek, bocsáss meg nekem
- Köszönöm
- Szeretlek
Van egy nagyon friss megélésem is, egy nagyon szeretett ismerőssel, akinek 40 órát ültem az ágya mellett. Ennyi idő alatt volt lehetőség szinte mindenről beszélgetni, mert a haldoklás orvosi időszámítását (3 óra) simán felülírta 5 nappal az akarat és a feldolgozni való. Voltak benne fájdalmas mondatok, tagadás, remény, ismét elfogadás, monológok hol az Ő részéről... aztán, amikor a morfium már jobban hatott, az én részemről. Lépésről lépésre kerültek helyre a dolgok, töltődtek be azok a múltbéli hiányok, amelyeket a jelenben szinte lehetetlen betölteni. A megbocsájtások,- ami talán a legnehezebb mindig a haldoklónak: a saját magának való megbocsájtás - és végül a teljes elfogadás és a megváltás.
Halandó emberként a legdrágább kincsünk az idő. Akár ha mástól kapjuk, akár ha mi adjuk.
Szóval nincs rá észérv, hogy adott esetben távol maradjunk... csak a saját félelmünk. Vagy ha a haldokló ezt kéri, mert van ilyen is. Nekik könnyebb és nekünk is. Az utolsó órák energiája, segít a megértésen az elfogadáson és a lezáráson is. És ma már nem csak hiszem, de tudom is: Hogy aki ezen az oldalon veszteség, az a másik oldalon szövetséges! Ha van lehetőségünk rá, érdemes szembenéznünk a saját félelmünkkel, és megpróbálnunk ott lenni. Nem azért, mert könnyű, hanem mert olyan időt kaphatunk egymástól, amelyre később már nem lesz lehetőségünk.
Mit jelent valójában elkísérni valakit?
Nem feltétlenül azt, hogy tudjuk, mit kell mondanunk, vagy hogy képesek vagyunk enyhíteni a fájdalmát. Néha elég ott lenni. Megfogni a kezét, megigazítani a párnáját, meghallgatni, vagy egyszerűen együtt hallgatni vele. Nem kell megjavítanunk a helyzetet. Nem kell elűznünk a halált ahhoz, hogy valami fontosat tehessünk.
Mit tanítunk a gyerekeinknek a halálról?
A gyerekeinket igyekszünk megóvni a fájdalomtól. Nem szeretnénk, hogy szenvedni lássák a szeretteinket, hogy találkozzanak a halállal, a veszteséggel, a búcsúzással. Talán attól félünk, hogy ha közel engedjük hozzájuk mindezt, azzal valami olyasmit veszünk el a gyerekkorukból, amit soha nem kaphatnak vissza.
Ha mindenáron megóvjuk őket a halál látványától és a gyászról szóló beszélgetésektől, vajon valóban védjük őket? Vagy éppen attól fosztjuk meg őket, hogy természetesebben viszonyuljanak az élet végességéhez, és megtanulják, hogyan lehet jelen lenni valaki mellett, akit elveszíthetünk?
Az élet végessége ugyanúgy hozzátartozik az élethez, mint a születés. Nem feltétlenül azzal védjük őket, ha távol tartjuk tőlük a halál gondolatát, hanem azzal is, ha a koruknak megfelelően beszélgetünk velük róla, ha teret adunk a kérdéseiknek, és ha megmutatjuk nekik, hogy a szomorúság, a hiány és a sírás nem szégyellnivaló.
Nem kell minden gyereknek ott lennie egy haldokló ágya mellett. Nem kell mindenkinek ugyanúgy búcsúznia. De fontos lenne, hogy ne a titok, a félelem és a kimondatlanság vegye körül a halált.
Hadd kérdezzenek. Hadd emlékezzenek. Hadd rajzoljanak, készítsenek valamit annak, akit már nem láthatnak, és hadd tanulják meg, hogy attól, hogy valaki meghalt, a hozzá fűződő szeretetünk nem válik semmissé.
Természetesen nem minden családnak van lehetősége az otthoni búcsúzásra, és nem mindenki képes jelen lenni a haldoklás pillanataiban. És ez jól is van így! Nem hibás, aki nem tud, vagy nem akar jelen lenni. Csupán annak megértése fontos, hogyan került a halál ennyire a látóterünkön kívülre.
Bár a Halloweennel kezdtem ...
a mi szokásaink szerint itt a Mindenszentek és a Halottak napja, amikor megindul a temetői forgalom, aki teheti ellátogat a sírokhoz. Ma már ez is nagyrészt a külsőségekről szól... mennyi a virág a mécses és a korszorú a síron. Ebbe is érdemes bevonni a gyerekeket! Lehetőség mesélni a régi dolgokról, milyen volt a nagypapa, nagymama, miket mondtak rólunk gyerekként, hogyan reagáltak a csínyeinkre és milyen helyet foglalnak el a szívünkben. A búcsú fájdalma és a hála nagyon is megfér egymás mellett - talán ezt tanítja nekünk a halál az életről és azt, hogy mások életét ne használjuk saját magunk mércéjének, se a saját életünket ne tegyük mások számára kötelező mércévé.
A tűz ereje, a közös mécsesgyújtás, a lángok bámulása láthatatlan burkot von a család köré...a magunk vagy gyerekeink által jó szívvel készített díszítés pedig igazán kedves az ősöknek.
Gutheil Gabriella
- KAPOSVÁRIMAMI -
- A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges
