A Képmás magazint leginkább azért készítjük, hogy segítséget, történeteket, tippeket adjunk az olvasóinknak, ezzel is hozzájárulva, hogy boldog, érzékeny, a másiknak is adni és a másiktól elfogadni tudó házastársak, szülők, munkatársak, szomszédok – emberek legyenek. Ehhez segítségül hívunk tudós szakértőt, művészt, jó tollú újságírót, szemfüles fotóst, tehetséges grafikust. De minden, amit létrehozunk, papíron marad, maga az olvasó éli valósággá. A szó és a kép szemérmes és biztonságos bástyái mögött dolgozunk, nem kopogunk be az otthonokba, az elbizonytalanodott, megfáradt vagy elkeseredett kisgyermekes szülőkhöz, hogy segíthetünk-e. És nem vállaljuk a visszautasítás és az elfogadás rizikóját sem. Az Otthon Segítünk Alapítvány önkéntesei azonban ezt teszik. Megkeresik a nehéz helyzetben lévő kisgyermekes családokat és mindennapi cselekedetre váltják a mi szavainkat is. Köszönet érte.
Mit jelent a nehéz helyzet? Mindenkinek mást. Van, akinek sérült gyermeket, akit fejlesztésre kell hordani és közben nincs, aki az egészséges testvérrel játsszon. Másnak dupla vagy tripla örömöt, vagyis kettes vagy hármasikreket, akiket lehetetlen két kézzel ellátni. Van akinek egyedülálló szülőséget, azt, hogy még a fürdőszobában sem tud eltölteni 10 percet, mert 24 órás készenlétben kell lennie. És sokan vannak, akinek csak egy beszélgetőtársra, egy megnyugtató szóra van szüksége, hiszen – ahogy az alapítvány honlapján olvasható egyik történet hőse fogalmaz – az anyává váláshoz nem elég megszülni egy gyereket. Aki belekóstolt az anyaságba, nagyon jól tudja, milyen ideg- és párkapcsolatölő lehet, ha nincs nagyszülő, barát vagy szomszéd, aki olykor csak pár órára elvállalná az apróságokat. Az OSA önkéntesei ilyenkor tudnak segíteni.
15 évvel ezelőtt az angliai Home Start mintájára jött létre az Otthon Segítünk Alapítvány, de az alapítók büszkék arra, hogy nemzetközi viszonylatban is csodájára járnak, mennyire professzionális alapokra épült az országos magyar szervezet. Ez nemcsak az önkéntesek 16 órás szakmai képzését jelenti, hanem többek között az őket kísérő supervizor rendszert is, amely ennek a nehéz segítő munkának a hátterét biztosítja. Hiszen, ahogy a panelbeszélgetésben részt vevő önkéntesek beszámoltak róla, nem egyszerű belecsöppenni egy család olykor tragikus élethelyzetébe, magunkra venni pár órára, amíg szükség van ránk, aztán letenni és visszamenni a saját otthonunkba. Hiszen az önkéntesek nem csupán szakmailag képzettek, kivétel nélkül maguk is szülők. Ahogy egyikük fogalmaz, néha bizony az is elhangzik a házastárs részéről, hogy „miért otthon segítesz, miért nem itthon?”. És talán a legnehezebb, hogy nemcsak bekopogni kell, hanem elköszönni is, amikor az anyuka már barátként fogad, amikor a gyerek futva ugrik a nyakadba, ha megérkezel. Mert el is kell engedni a kezet, amit egyszer megfogtál, hiszen az alapítvány legfontosabb célja a segítségkérő szülő megerősítése, az hogy egy idő után segítség nélkül is jól működjön a család.
Az alapítvány találkozóján több mint százan lehettünk, de azt hiszem, senki sem volt ott kényszerből, ami valljuk be, nem túl gyakori egy ilyen rendezvényen. Lelkes, komoly, segítőkész és nyitott közösség gyűlt itt össze, fiatalok és idősebbek is, de főleg középkorú szülők. Ahogy egyikük fogalmazott, a legtöbben olyanok, akiknek már kirepültek a gyerekei, de még ne születtek meg az unokái. És igen, tényleg ott volt az a két kedves hölgy is a buszról.
Forrás: Képmás, http://kepmas.hu/bekopogni,-segiteni,-elkoszonni.html
- A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges