Sajdik Ferenc 1930. augusztus 21-én született a németországi Neuenhagen bei Berlinben. Édesanyja balerina volt, édesapja, Sajdik Sándor sikeres zsoké — otthon, családban, gyermekkorban már ott volt benne a mozgás, a forma, a látvány varázsa.
Bár sokfelé éltek – Németország, Görögország, majd Magyarország –, rajzolni mindig tudott, és hamar megtalálta az utat, hogy ne csak álmodjon, hanem játsszon a formákkal, a figurákkal. Tanulmányait Budapesten végezte, a Török Pál utcai Iparrajziskolában, majd a Grafikai Iparrajziskolában.
Az egyik legcsodálatosabb dolog az életében, hogy közel 300 könyvhöz készített illusztrációt, amelyeket gyerekek – és azok, akik azok voltak – százai, ezrei lapozgattak, lapozgatnak most is.
De nem csak a könyvekben élt tovább: Sajdik Ferenc figurái a képernyőn is otthonossá váltak. A „Pom Pom meséi”, „A nagy ho-ho-horgász”, Gombóc Artúr és társaik nem egyszerű karakterek voltak, hanem olyan barátok, akikkel reggelente vagy lefekvés előtt találkoztunk. Emlékeztek Pom Pomra, aki fel-le himbálózott az ágon, hol pedig kifordított bundakesztyű (ahogy én mondtam gyerekkoromban: buta kesztyű) vagy papucs orrán pamutbojt volt? Gyerekkorom esti meséi tódulnak elém. Igen, ahhoz a korosztályhoz tartozom, akik még először láthatták a mesefilmjeit, amik kedvesek, bohókásak voltak. A ma gyermekének már nincs bennük elég pörgés, elég gyorsaság.
Stílusa egyedülálló volt: kis vonalak, játékos vonások, vicces gesztusok, színek, amelyek egyszerre voltak kedvesek, humort hordozóak, és sosem erőltetetten harsányak. Még a legegyszerűbb részleteket is képes volt életre kelteni.
Az évek során számos díjjal ismerték el munkásságát: Munkácsy Mihály-díj, Érdemes Művész cím, Prima Primissima, Kossuth-díj és végül a Nemzet Művésze címe is a neki járó elismerések közé tartozott. De a legnagyobb elismerést mindig a gyerekektől kapta, akik folyamatosan nézték meseillusztrációit, mesefilmjeit. Élete végéig dolgozott: sosem tűnt el a rajzasztal mögül az a gyermeki csillogás, ami talán egész pályáját áthatotta.
Mit hagyott ránk Sajdik Ferenc?
-
Egy olyan vizuális világot, amelyben a bohókás figurák, a kedves túlzások, a humor és a szeretet együtt járnak.
-
Egy sor könyvet, melyek lapjain gyerekek találták meg kortalan barátaikat.
-
Rajzfilm-emlékeket, amelyeket generációk ismételnek, idéznek, újranéznek.
-
Egy példát arra, hogy az alkotás nem korfüggő dolog; az inspiráció, a szeretet, a forma utáni vágy képes évtizedeken át élni.
Az emlékezetből – kis pillanatok, amik nem könyvekben vannak, de bennünk élnek:
-
Az, amikor Pom Pom figuráját látva kiáltottad: „az én kedvencem!”
-
A kedves kacsa vagy csoki iránti vágyakozó madár (Gombóc Artúr) jelenete, ami egyszerre volt mulatságos és magunkra ismersz.
-
Az illusztrációkban a részletek: egy öreg kapaszkodó, egy madár tollazata, egy leves fölé hajló gyerek – mind-mind egyszerűen rajz, de mégis tele élettel.
Most, hogy Sajdik Ferenc távozott, nem csupán egy művészt veszítettünk el, hanem a gyerekkorunk egyik fontos részét. Egy olyan embert, akinek rajztollából oly sok mosoly, oly sok mese, oly sok képzelet származott.
Bár testileg elment, munkái, illusztrációi, figurái tovább élnek — gyerekekben, unokákban, lapokon és képernyőkön keresztül. Amikor legközelebb Pom Pom-mesét olvasunk, vagy Gombóc Artúr jár az eszünkben, akkor ne csak a mesét halljuk, hanem Sajdik Feri hangját is megérezzük: a derűt, az alkotás örömét, a ceruzavonás könnyedségét. Elhatároztam: a héten az iskolában a 4.a-ban Sajdik hét lesz - az általa illusztrált meséket fogom olvasni a gyerekekkel, gyerekeknek -talán a szülők is majd velünk nosztalgiáznak.
Vizaverné Horváth ZSófia
Szombathelyimami
Címlapkép FORRÁSA
- A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges