Sokat keményedett a pocim, de mivel az első gyermekemmel is hasonló volt a vége tudtam, hogy ez normális. Próbáltam többet pihenni, de ezt a 20 hónapos, eleven kislányom mellett nem mindig tudtam megtenni.
Lélekben már felkészültem az előttem álló megpróbáltatásokra, de valójában az ember sosem tudja, hogy mire számítson a szülőszobán.
Március 20-án betöltöttük a 40. hetet. Erre a napra voltunk kiírva, de a baba még sehol.
Másnap a nőgyógyászhoz voltam hivatalos, aki azzal a kérdéssel fogadott, hogy nem akarok-e még szülni? J De nagyon, minden „vágyam” az volt már! A vizsgálat után közölte, látja, hogy a méhszájam kezd felkészülni, előjelek még mindig sehol, akárcsak a várva várt nyákdugó. Itt már kezdek gyanakodni. Lehetséges, hogy a két szülés nem lesz egyforma!? Pedig a terhesség az volt! Az orvos felajánlotta, hogy szombaton feküdjek be és megindítja a szülést! Picit sokkolt ez a konkrét elképzelése, mivel én egy kicsit spontánabb dologra készültem és nem egy előre megtervezett vajúdásra és szülésre! Az igazsághoz az is hozzá tartozik, hogy, amint betöltöm a 41. hetet, mindenképp be akar fektetni és meg akarja indítani a szülést. Ez a pár nap már nem oszt nem szoroz, gondolom én. Örültem volna, ha a Manókám magától akarna kibújni és nem egy infúzió hatására. Kicsit el is kenődtem, hogy nem az otthonomban fogok vajúdni, ismerős környezetben, hanem egy agyon sterilizált ágyon, csövek és gépek társaságában. Persze a férjem bekísér, ismét a támaszom lesz a nehéz pillanatokban, velem lesz végig és ott szurkol majd a fejemnél, vagy épp adagolja majd 20 percenként a homeós bogyót, hogy gyorsítsuk a folyamatokat J
És így is történt azon a bizonyos szombati napon. Reggel 8-ra bementünk a szülészetre a férjemmel, a folyosón szinte semmi élet, kopogtattunk, pár perc várakozás után jött egy szülésznő. Bekísért az előkészítőbe, felvette az adataimat, átöltöztem és irány a szülőszoba. Húsz perccel később már be volt kötve az infúzió, vártuk a fájásokat, közben pedig rákapcsoltak az NST-re, mindent rendben mutatott. Nem akarok rémtörténetet írni és ijesztgetni minden várandós kismamát, de kicsit megrémültem attól, hogy sajnos az infúzió bekötése problémát jelentett és első neki futásra az egyik vénám bánta. Gondoltam, mi lesz itt még később. Ezt látván kicsit kezdtem ájuldozni, de némi szellőztetés után jobban lettem és sikerült egy másik vénát találni J Talán tíz perc sem telt el, és megjelent a doktor úr, aki most is mosolygott, és nyugtázta a dolgot, hogy eddig remekül megy minden. Megkaptam az oxitocint és jöttek is a tágulási fájások, szépen lassan, az elején egész kibírhatóak voltak, de a végére bedurvultak. Mivel a magzatvíz most sem folyt el, burkot repesztettek, megállapították, hogy a magzatvíz szép tiszta. Ennek örültem, mert az előző szülésnél zöld volt és az orvosom arca nem volt túl örömteli. Pár óra elteltével csak kétujjnyira sikerült tágulnom, ami aggasztó volt, mivel háromujjnyinál tudták csak beadni az epidurális érzéstelenítést. Egyszóval 8:20-13 óráig ment a görcsölés, a koncentrálás, hogy átvészeljem a fájásokat a következő „pihenőig”, ebben borzasztóan elfáradtam. Az összehúzódások a végén már másfél percenként jöttek. Időközben hallottuk, hogy egy másik „szülőboxban” felsírt egy csecsemő, nagyon meghatódtunk, és én még türelmetlenebb lettem, szerettem volna én is már átélni azokat az érzéseket, amiket a másik anyuka is abban a pillanatban érezhetett.
13:05-kor megkaptam a várva-várt érzéstelenítést, ami kezdetben meghozta a hatását, de volt egy kellemetlen mellékhatása, folyamatosan reszkettem tőle. A szülésznő azt javasolta, hogy ne próbáljam meg visszatartani a reszketést, mert abba még több energiám el fog veszni. Az érzéstelenítő hatása még az is, hogy felgyorsítja a tágulási szakaszt, és még a vérnyomásom is leesett, folyamatosan azt kérdezgették, hogy nem vagyok-e rosszul? Még észbe sem tudtam kapni és már éreztem is az ismerős tolófájásokat. Ezekre azt szokták mondani a szakemberek, hogy már nem fájnak. Nos, nekem fájtak, nem kibírhatatlanul, de kellemetlenek voltak. Az oldalamon fekve kellett nyomni, akárcsak az előző szülésnél, mint utólag kiderült ez így volt jó, mivel a babának most is rövid volt a köldökzsinórja. Végig arra gondoltam, hogy nemsokára vége lesz már az egész kínlódásnak és végre kibukkan a baba, csak addig bírjam ki valahogy. Mindvégig a férjem kezét szorítottam, akin láttam, hogy nem egy ilyen „hosszú” és fájdalmas szülésre számított Sokszor ijedt volt az arca, szeretett volna segíteni, hogy jobb és könnyebb legyen nekem, de nem tudott máshogy, csak a jelenlétével és a bíztatásával. Ő úgy képzelte el, mint az első babánk születését, hogy gyors lesz, nem kell ennyit várni és szenvedni, vígan elbeszélgetünk egész idő alatt, sőt néha majd nevetgélünk is. Ehhez képest most csak a várakozás, a számolás, a görcsölés és a nyögések maradtak.
A kitolás szakasz utolsó nyomásainál eluralkodott rajtam a pánik: mi lesz, ha most teljesen elfogy az erőm és itt maradunk félúton? Annyira kimerített a sok fájás és a sok reszketés, hogy se a lábamat se a fejemet nem bírtam emelni, többen is segítettek ebben, az orvosom a könyökével tolta a babát, nehogy visszacsússzon a szülőcsatornába. A szülésznő szólt, hogy a kezét tolja maga előtt a baba. Ettől ismét újabb rémület futott végig rajtam, Úristen, csak kiférjen J Emlékszem, hogy az utolsó nyomásnál ránéztem az órára, ami pont szemben volt velem a falon, 14:54-et mutatott, egy perccel később más kint is volt a baba. Ránéztem a férjemre, ő most is, mint korábban, a könnyeivel küszködött. Az érzés most is leírhatatlan volt, végre megláttam Lillát, össze volt gömbölyödve, vastag magzatmáz borította, nem sírt sokat. Betekerték valami zöld lepedőbe és a mellkasomra tették. Soha nem érzett boldogság és megkönnyebbülés öntött el.
Végre itt van az a kis lény, aki a 9 hónap alatt bennem fejlődött, belőlem táplálkozott. Megint ÉLETET adtunk! Az arcát fürkésztem, néztem a pici, még lapos orrát, hosszú, karmos ujjait, nagy haját és arra gondoltam, hogy lett még egy csodaszép kislányunk. Pár percig tartott az első ölelésünk, ezután elvitték lemosni, pelenkázni, felöltöztetni. Apa végig ott volt vele. A mérleg 3500 g-ot mutatott és 52 cm-t mértek, nagyobb lett, mint a nővére. Az orvos egy pici vágást is ejtett, szerinte kellett a gátmetszés most is. Miközben csodáltuk életünk új értelmét, a doktor úr megvizsgálta a méhlepényt és összevarrt. Az utána való felépülésem most gyorsabb volt, kevésbé volt fájdalmas ez a seb. A szülőszobán még két órát lehettünk hármasban, ez alatt sikerült cicire tenni Lillát, ösztönösen tudta mit kell keresnie és csinálnia.
Kívánom minden várandós kismamának, és a családalapítással még csak gondolatban foglalkozó nőnek, hogy éljék át minden percét terhességüknek, legyen szerencséjük a szüléssel, és ami a legfontosabb: egy egészséges, szép kisbaba boldog szülei legyenek!
- A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges
