Tanuljunk meg megbocsátani!
Mit is jelent a megbocsátás? Feloldozást. A megtörtént rossz megtorlásáról való lemondást. A büntetés, az adósság elengedését. Tiszta lapot, új bizalmat. Érdekvezérelt világunk számára csupa érthetetlen fogalom, szinte botrányos gyengeség. De aki próbálta, aki megtapasztalta, mit jelent egy súlyos bántást megbocsátani, az tudja, hogy több erő kell hozzá, mint a haraghoz, a bosszúhoz. Azt is láthatjuk, milyen mérgező a haragtartás: családok, sőt népek, országok sorsát ronthatja meg, ha a sérelmeket nem követi bocsánatkérés és megbocsátás.
A bocsánatkérés nem mentegetőzés, és nem magyarázkodás, hiszen ha a "bocsáss meg, hogy megbántottalak" után azzal folytatom: "… de te is nagyon undok voltál”, akkor a mondat eleje puszta formalitás. A lényeg, hogy felismerem és beismerem a hibát, amelyet elkövettem, és azt kérem, hogy ennek ellenére ne haragudj rám, adj nekem újra bizalmat, hadd álljak megint tiszta lappal előtted.
Ugyanígy a megbocsátás is akkor valódi, ha nagylelkű, tehát ha nem korlátozzuk, nem kötjük feltételekhez, és nem kíséri prédikáció.
Nem arról van szó, hogy letagadjuk a hibát, ne mondjuk tehát, hogy nem történt semmi! Ha megbántottak, ha igazságtalanul bántak velünk, bizony történt valami. De a bocsánatkérés annak a jele, hogy a másik is felismerte az elkövetett vétket. Erre kétféle választ lehet adni: haragot tartani, könyvelni és számon tartani a másik adósságát – vagy megbocsátani, azaz elengedni a tartozást. Jézus példabeszédei arról tanúskodnak, hogy az Atya tékozló szeretettel és nagylelkűséggel várja haza tékozló fiait – ez nemcsak reménységet ad, hanem feladatot is: mi is viszonyuljunk ilyen nagylelkűen a tőlünk bocsánatot kérőkhöz.
- Ha bemutatom a páromat, hogyan szoktam jellemezni őt? Föl tudom-e sorolni öt jó tulajdonságát?
- Hogyan tekintek a páromra: vetélytárs, versenytárs, üzlettárs, segítőtárs, életem jobbik fele?
- Amikor a társam megbánt, arra gondolok, hogy rossz szándékkal tette, vagy a valódi okot keresem?
- Ha feszültség van köztünk, magamban is keresem a hibát, vagy mindig másokban, a körülményekben?
- Mit kezdek a haragommal: elfojtom, kitombolom, máson töltöm ki, magamat gyötröm, nem veszem tudomásul?
- Vannak-e határok, amelyeket még egy veszekedés során sem lépünk át (tettlegesség, övön aluli támadás, trágár szavak, fenyegetőzések), vagy gyakran kell szégyenkeznünk meggondolatlan szavaink, tetteink miatt?
- Ha feszültség van köztünk, magamban is keresem a hibát, vagy mindig másokban, a körülményekben?
A harag: méreg
Sok párkapcsolatban előfordul a társak közötti vetélkedés, a kicsinyes méregetés: vajon melyikünk ad többet a kapcsolatba, vajon megérdemli-e a másik, hogy szeressem, vajon kapok-e elegendő viszonzást? Ez a hozzáállás megmérgezi a légkört, aláássa a bizalmat. Így valóban nehéz nagyvonalúnak lenni, szívből megbocsátani.
Sokan talán úgy gondolják, hogy amíg nem érzik, hogy megbocsátottak, addig képmutatás lenne kimondani a bocsánatkérő szavakat. A tapasztalat azonban azt mutatja, hogy az érzelmek inkább az elhatározást követik. Ha úgy döntünk, hogy megbocsátunk, és nem engedjük, hogy a hibák tönkretegyék a kapcsolatunkat, akkor felszabadulunk a harag terhe alól. Hamarosan azt is érezni fogjuk, ahogy eltűnik a szívünkből a megbántottság.
Nyomasztó, ha folyton szembesülnöm kell a vétkemmel, szinte bezár a hibámba, ha úgy tartanak számon, mint aki "mindig ezt meg ezt szokta elkövetni". Rettenetesen romboló minden emberi kapcsolatban, de különösen a házasságban, ha a másikat a hibáival jellemezzük, minősítjük.
És valóban teher az őrizgetett harag is, lassan ölő méreg, gyógyulatlan seb. Az ebből fakadó bosszúvágy pedig szinte börtönné képes válni. Ráadásul gyanakvóvá, bizalmatlanná tesz, ha minden bántást számon tartunk; a gyümölcse keserűség és bezárkózás.
Keresd a jót!
Segíthet a megbocsátásban, ha a saját megbántottságunk helyett a másik szenvedésére fordítjuk a tekintetünket. Saját hibáink, vétkeink alapján tudhatjuk, hogy rossz lépéseink milyen sokszor fakadnak félelemből, sebzettségünkből, szorongásból. A megbocsátás gyógyítja ezeket a sebeinket, felszabadít a gyötrő önmarcangolás alól, mélyíti a kapcsolatot, és erőt ad a növekedéshez, a változáshoz.
Barátainknál az a szokás, hogy egyikük ilyenkor megkocogtatja a társa vállát, de a békülésre való készség jele lehet egy levélke is, netán egy finom falat.
Emlékszem, házasságunk elején gyakran "játszottunk" mi is sértődősdit, elkeseredett szócsatákat vívtunk, vagy éppen makacs némasággal tettünk-vettünk egymást kerülgetve a pici lakásban. Ilyenkor általában ott zakatolt a szívemben, hogy ez nem lehet igaz, hiszen szeretem őt, nem lehet, hogy ilyen bolondok legyünk – de bizony idő kellett a büszkeségem legyőzéséhez, hogy elébe tudjak állni a férjemnek, és azt mondjam: "Én azért is téged szeretlek! Ne haragudj rám, kérlek!"
Együtt tanulgattuk a bocsánatkérést, megbocsátást, és bizony volt olyan válságos időszaka a házasságunknak, amikor úgy tűnt, hiába minden igyekezet, nem tudunk megbékülni. Akkor tapasztaltuk meg, hogy az érzelmek nem alkalmasak az irányításra, viszont nagy segítséget adhatnak az elhatározásaink megvalósításához. Úgy döntöttünk, hogy nem adjuk fel, hanem megpróbálunk változtatni a szemléletünkön.
A változás lényege abban áll, hogy nem a hibákra figyelünk, hanem a jót keressük egymásban. Régi túlélési recept ez: a baj idején még inkább keressük, fedezzük fel az apró örömöket! Nekünk is bevált!
Herbert Dóra
Megjelent a Family magazin 2009/1. számában.
- A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges
