Persze, mert az ember lányának egyéb dolga sincs, mint figyelni a nap 24 órájában, hogy a baba mikor tátog, cuppog, vagy rágja az öklét, pláne, ha van egy másik gyerek is otthon. Nem beszélve arról, hogy ilyenkor szinte még egész nap alszik a kis drága.
Aki próbált már felébreszteni egy újszülöttet, az tudja, miről beszélek. Azok, akik nem, valami olyasmit képzeljenek el, hogy milyen felébreszteni az éjszaka közepén azt a férfit, aki előző este legénybúcsúban volt.
„Legyünk gyengédek a babával, pelenkázzuk át, masszírozzuk, vetkőztessük le, gyengéden törölgessük az arcát nedves ruhával. Ne alkalmazzunk durva módszereket, mint például a csipkedés.” - Írják a szakértők a neten meg a kismamás újságokban.
Aha, hogyne. Elmondom, hogy néz ez ki a gyakorlatban.
Kislányomnak 1 hetesen 38 fokos láza volt, a doktornő diagnózisa piros torok, megoldás az antibiotikum. Ha nem csökken a súlya, és lemegy a láza, akkor nem kell bemennünk a kórházba. Jó vicc, 3 napja jöttünk haza, még jó, hogy nem megyünk vissza.
A cél az volt, hogy minél többet szopjon, tehát az evéseket is mérni kellett. Minimum 7 decit egyen meg 24 óra alatt, szólt az utasítás. A kapott gyógyszertől és a lázkúptól aluszékony lett. Előtte is álomszuszék baba volt, evett, majd minimum 3 órát aludt, korábban hiába is kínáltam, nem volt hajlandó enni.
Kezdetét vette az „Etessük időre Ronit” projekt. Két óra alvás után kezdtük az ébresztést pelenkázással, és végigcsináltunk mindent, ahogy azt tanácsolták. Simán végigaludta, még azt is, amikor egy szál pelusban feküdt a karomban, és az arcát törölgettem a nedves fürdető kendőjével. Ekkor már lassan 3 óra is eltelt a két etetés között, vagy több is.
Súlymérésnél nem csökkent a súlya, de nem is gyarapodott semmit két napon keresztül. Rongybabaként feküdt a karomban, hiába érintettem az arcát, spricceltem a szájába tejet, ő nem mozdult. Fáradt voltam és kétségbeesett, tanács ide-vagy oda, hirtelen ötlettől vezérelve, sírva összecsíptem a kis karján a bőrt, úgy ahogy a kórházban a csecsemős nővérektől láttam. (A nővérek nem bőgtek.) Ronika erre felsírt, és csodák csodája, végre rám cuppant, majd szívni kezdett.
Apa csodálkozva látta, mikor visszajött a szobába, hogy a kislányunk eszik. Elmeséltem, mit csináltam. Jól tetted, mondta. Ebben maradtunk.
Később, ha nem ébredt magától, ehhez a módszerhez folyamodtunk. Lehet, hogy nem túl bababarát, de még mindig kevésbé fáj a csípés, mint az infúzió. Legalábbis ezt mondogattam, saját lelkiismeret furdalásomat enyhítendő.
A következő pár nap engem igazolt, Roni megette a napi mennyiséget, sőt túl is szárnyalta. Súlya nem csökkent, láza lement, és ahogy befejeztük az antibiotikumot (amitől ráadásul hasfájós lett), hízni kezdett. Befejeztük a méregetést, már csak napi egyszer, fürdetéskor ellenőriztük milyen nehéz. Három hetes korára végre elérte születési súlyát (4620 gramm). Hurrá!
Esetünkben kiderült, hogy nem mindig a tanácsadóknak és a szakkönyveknek van igaza, ami bejön 100 másik gyereknél, lehet, hogy a te babádnál pont nem működik.
A gyermeknevelésben ma is érvényes a régi bölcsesség: ha végképp nem tudod, mit tegyél, hallgass az ösztöneidre és a szívedre, abból baj nem lehet!
Szerző: Gacov Katalin - két pici lány anyukája :-)
http://gacov.hu
- A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges
